Budapest, 1946. (2. évfolyam)

7. szám - ENYEDI GYÖRGY: A budapesti közönség zenei igényei

miféle szellemi áramlatnak a kifejezője, megtestesítője az a mű, amelyet éppen hallgat. így aztán, az összefüggések nemismerése folytán, eltorzulnak a léptékek és bizonyos esetekben a megértés hiánya az élvezetet is meggátolja. Talán szemléltetőbb, ha általánosságok helyett egy jellemző példát idézek. Evekkel ezelőtt Waldbauerék egy hangversenyének szünetében találkoztam egy igen művelt, jóindulatú, a zene iránt komolyan érdeklődő idősebb hölggyel, aki így köszöntött : »Mit szól, milyen csodálatos, milyen lenyűgöző ez a Bartók-vonósnégyes!« Ezen a ponton egy véleményen voltunk. De mikor később megkérdeztem, hogy tetszett neki a műsor másik száma, egy seljük, mindent »szépnek«, sőt válogatás nélkül egyformán szépnek találjunk — sőt éppen ellenkezőleg, az időben való tájékozódás adja meg a lehetőségét annak, hogy nemcsak a jelen, hanem a mult művei felett is vitatkozhassunk és mondjuk, Beethoven vagy Bartók egyes műveit maradéktalanul szépnek és jónak, egyegy másik művét pedig gyöngének találjuk — ha a Beethoven-párti vagy a Bartók-párti rajongók egy ilyen kijelentés hallatára mérgesen felhorkannak is, mert ez számukra szentségtörésnek hangzik : éppen mert hiányzik náluk a kellő tájékozottság. A budapesti közönségnél hiába keresnénk a dolgok belső ismeretének ezt a fokát és ez a tájékozatlanság, elmarasztaljuk abban, hogy zenei érdeklődése csekély és amennyiben megvan, igen egyoldalú. (Ennél talán már valamivel célszerűbb volna, jobb belátásra bírni azokat a művészeket és a művészettel, mint kereskedelmi tárggyal hivatásosan foglalkozó szakembereket, akik a tömegízléstelenséget igyekeznek hűségesen kiszolgálni.) A közönséget mindenekelőtt meg kell teremteni, jó közönséget jó zenéhez, éspedig — ez nagyon fontos — minden társadalmi rétegből egyaránt. A zene igazi közönségét valami módon nevelni kell, mégpedig tulajdonképen az első elemitől kezdve. És ehhez, okosan és erélyesen, azonnal hozzá is kell fogni, ha kb. 25 év múlva már valami kis Mozart-quartett, azt mondotta : »Oh, hát az nagyon unalmas, nem is értem, miért játszották a Bartókkal együtt, hiszen ez csak fárasztja az embert.« Hát elhihetjük azt, hogy azok, akik Haydn, Mozart vagy pláne Bach műveinél szívvel-lélekkel unatkoznak, valamit is értenek Bartók zenéjéhez, hogy valami közük van ehhez a muzsikához? Éppúgy gyanakszom viszont azokra a műértőkre, akik Mozartért lelkesen rajonganak, de már Debussyvel nem tudnak mit kezdeni. Aki nein hallja ki egy Vivaldi-koncertből, egy Haydn-quartettből az újítást, a forradalmat, a ma is élő aktualitást, és aki nem érzi ki egy jelentős kortárs »modern«, úttörőén újszerű művében azt, ami abban maradandó érvényű, úgyszólván »klasszikus«, annak, félek, nincs valóban élő kapcsolata a művészettel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mult és a jelen minden művészeti jelenségét kritika nélkül helyevagy mondjuk ki, zenei műveletlenség okozza az egyik legnagyobb nehézséget annak a célnak az elérésében, hogy itt végre megalapozzunk egy értékes, magasszínvonalú zenei kultúrát. Ám a közönséggel nem lehet vitázni. Hiába jajgatunk, hiába gúnyoljuk epés szarkazmussal a publikum nívótlanságát, szellemi igénytelenségét — attól a közönség bizony nem lesz jobb és nem fogja a szigorú prédikációk hallatára bűnbánatában elpirulva ezentúl kizárólag Palestrina vagy Schönberg muzsikáját hallgatni. A közönség a pénzéért valami élvezethez akar jutni és természetszerűleg oda megy, ahol neki az általa kívánt élvezetet nyújtják, és ebben teljesen igaza is van, ezt a jogot tőle senki el nem vitathatja. A mi feladatunk azonban abból áll, hogy a publikum élvezetének körét kitágítsuk, az élvezet intenzitását fokozzuk. Nem érünk célt azzal, hogy a közönséget eredményt akarunk látni. A munka szép lesz, de nem lesz könnyű, hiszen itt szószerint évszázadok mulasztását kellene most helyrehoznunk. II. Remények Bár eddig sok rosszat mondtunk a budapesti közönségről, mégis meg kell állapítanunk, hogy a helyzet egyáltalában nem reménytelen. Vannak tünetek, amelyek méltán feljogosíthatnak némi optimizmusra. így például a budapesti közönség dicséretére meg kell mondanunk, hogy van egy fajta zene (éspedig éppen a legkomolyabb, legsúlyosabb zene), amely az elmúlt években zsúfolásig megtöltötte a hangversenytermeket : Bach passiói és a h moll-mise, meg Händel, Mozart, Beethoven és Brahms egész estét betöltő шт Ё •