Budapest, 1946. (2. évfolyam)

7. szám - MÁNDY IVÁN: Polgárok (Elbeszélés)

pillanatra megállt : dehát hová megy ? és miért ? Olyan idegen minden . . . Meglökték a vállát. — Gyerünk! Gyerünk ! Egy arc jelent meg, mint valami fénytelenül izzó gömb. Külön mozgott minden vonása, a haj kusza tincsekben kicsúszott a kendő alól. — Zsidót rejtegetnek . . . azért van az egész! Hol az a zsidó?! En tépem szét! —A vézna öklét lobogtatta. Ügv ordított. — En tépem szét! . . . Berényiné a falhoz dűlt. Istenem, ha a Kálmán . . . igen, a Pintérné biztosan szól, hogy őt kereste valaki. Szinte már várta a Piotérné hangját. Újabb arcok. Alig lehetett valakire ráismerni. Mindenki egyszerre beszélt, aztán mégis kivált egy éles hang. — Nekem mondja, hogy kommunista, nekem ?! Láttam a maga lányát Földváron zsidókkal mulatni! — A férje is zsidó! Valahol bosszúsan felmordult egy ágyú. — A házat lövik! — Hogy mondhat ilyet?! Berényiné előbbrejött. Hol lehet Pintérné ? . . . talán fönt van és már el is mondta a katonáknak, hogy . . . Sovány, fehérszakállas férfi állt előtte. Hátradűtötte a fejét. Könnyek peregtek végig az arcán. Nem törölte le. Az asszony c"ak nézte ezt az arcot, mintha ebben látna minden borzalmat. Elfordította a fejét és akkor megpillantotta Pintérnét. Fekete kendőben ült a pad végén. Beszélt. Gyorsan, keményen, mintha felolvasna valamit. — A zsidók miatt kell szenvednünk ... és még vannak, akik védik őket, még vannak! Berényiné csak nézte. Mást nem is látott. — Most, most rámnéz, aztán ... mi az, mit mond ? . . . — Egy dalt hallott valahonnan a gyerekkorából : lap, lap, lap, levelezőlap ... rá van írva nagy betűkkel, hogy te szamár vagy. Elnyújtott, vékony gyerekhang : Hogy-te-sza-már vagy. — De ki énekel ? — Rosszul van ? Egy tömött bajuszos férfi állt előtte. A Boldizsár. De miért van kendő a fején ? azon meg kalap ? Szólni, kérdezni akart valamit, de akkor már leültették. Körülötte a hátizsákok, táskák és most, mintha még közelebb lenne a Pintérnéhez. — A hatodik emeletről volt kilövés. A segédházfelügyelő ablakából. A folyosó végén állt Berkes tanár, meg a vice. Szurony villant mögöttük. A vice előreugrott, földobta a karját. — Honnan tudja azt maga, hiszen az orráig se lát, olyan vaksi! — Megállapítottam, — hunyorgott a tanár. Asszonyok vették körül a vicét. — Mindig mondtam, hogy a Bódog bolsi. Már, ahogy néz, meg beszél.. . Szemtelen! — Sose köszön előre! Be rényine előtt úgy mozogtak ezek az alakok, mint apró, távoli fénypontok, de azért jól látta az arcokat. Mit akar a tanár azzal a kilövéssel ? Közben olvan dermedten néz . . . pislog, mint egy hal. A Bódog meg ordít. — Maga tanár, maga?! De hiszen csak gyűlöletet, aljasságot taníthat! Egy ilyen barom! A katona röhögött. A tanár csavart egyet a nyakán. Egyszerre csak eltűnt, mintha süllyesztőbe merült volna. De Bódog még ordított. — Azért ilyen rongy minden ! Mert ilyen a tanár, a tisztviselő . . . csak marják egymást! ... — Elakadt, aztán csak legyintett. Berényiné lehiinyta a szemét. Mit akarnak ezek ? mit beszélnek ? . . . Hiszen semmi közük az egészhez. Hagyjuk abba, hagyjuk abba! Gyerünk föl! Elől egy hang. — Föl lehet menni! Berényiné még mindig nein nézett fel. Valaki megérintette a vállát. — Fölmehetülik. Végre fölállt. Csak állt egy darabig, mint aki semmit se ért, aztán elindult. A lépcsőházban valaki megfogta a karját. A Zsoldosné. — Szökött katonát fogtak a padláson. A Siklós csípte el két nyilassal. Kézigránát volt nála. Felülről lépések. Berényiné a falhoz húzódott. Most hozzák . . . Elfordította a fejét, de aztán mégis oda kellett néznie. A felvonónál állt a katona Siklóssal ; hosszú, száraz alakjával egy elgörbült, öreg szivarra emlékeztetett. Szalmaszínű bajussza kétoldalt lekókadt. Az ócska köpenyeg zsebe kifordulva, hosszú, vékony szál lógott ki belőle. Siklós hátradűtötte a fejét. Űgy mondta kövér, zsíros hangon. — Na barátom, nna . . . Berényiné fölnézett a törött üvegablakra, megint halotta Siklóst. — Csak jól kötözzék meg! Hosszú, hosszú percek . . . talán órák ? És akkor megint a Zsoldosné : — Nem szabad kimenni az utcára! A katonák eltűntek. Pár nő ácsorgott csak a lépcsőházban, mint akik nem is tudják menjenek-e, vagy maradjanak. Berényiné olyan, de olyan fáradt volt, mintha kihullott volna mindenből. A többiek a kapuhoz mentek. Velük ment. Kinéztek az üvegablakon ; egy csomó összekevert, ijedt arc, felrándult szemöldökök, elgörbült szájak. Csönd. Dermedt, fagyott csönd. Aztán éles, kegyetlen lépések. A fejek — az ablakban — beljebb húzódtak. A lépések betöltötték az utcát. Már látni lehetett a csizmás, bőrkabátos férfit. Lassan közdedett. És egy vékonyarcú, esettvállú fiú ért a kapuhoz. Karján halálfejes szalag. Megállt. Kissé suta, ügyetlen mozdulattal fölemelte a géppisztolyt, mintha verebet lőne. шт Ё •