Budapest, 1946. (2. évfolyam)

7. szám - MÁNDY IVÁN: Polgárok (Elbeszélés)

még élesebben, tisztábban. Már nemcsak a tekintetét látta, hanem szinte minden vonását. A két éles, keserű ráncot a száj fölött, a megvékonyodott orrát — aztán, ahogy elment . . . Fölállt, mintha le akart volna magáról rázni valamit. Kinyitotta a rádiót ; tompa zúgás, kattogás. Fönt a magasban egy repülőgép dongott. Kiment az erkélyre. Bár jobb lenne lemenni — mindegy. A Teleki-tér bódéit nézte. Milyen sivárak, üresek a kis utcácskák a bódék között. És akkor megpillantott egy katonát. Mi az, mit integet ? . . . már többen is integetnek. A tér túlsó oldalán megjelent a két harcikocsi. Lassan csúsztak előre, mint két óriási, rosszindulatú hernyó. Fentről lövés. A katona meg csak integetett, aztán lekapta válláról a puskát. Az asszony beugrott. Maga se tudta, hogy egyszerre kint volt a folyosón ; kabátban, kézitáskával. Megint hallotta a lövéseket. — Légelhárító, — mondta valaki a lépcsőházban. — Á, fenét — Hát akkor ? A választ már nem lehetett hallani. A vice futott a folyosón, kabátban, szemüveggel. Egy mandarinra emlékeztetett. — Gyerünk le! Már a lépcsőn voltak. Karaván hömpölygött lefelé ; olykor egy-egy arc v illant Berényiné elé, de senkit se ismert meg. — A szomszédból kilőttek. A zsidóházból. — Átszöktek ide. — És azért most nekünk kell! ... — visított egy nő. — De hiszen alulról lőnek! Pillanatnyi csönd. Puskaropogás. A lépcsőház üvegablaka csörömpölve tört össze. Lent a mélyben katonasapkák mozogtak, puskacsövek. A házmester vékony, gyönge hangja: Tartsanak házkutatást, de ne lőjjenek. A tömeg megmozdult . . . lefelé, lefelé . . . Keménykalap gurult a lépcsőn, utána káromkodás. Egy kislány kapaszkodott a korlátba, rongybabát szorongatott. A baba lába véznán, csüggedten lelógott. Megint lövések. Berényiné oldalt kapta a fejét. A másik ház udvari folyosóján katonák, polgárok karszalaggal. A katonák fölemelik a puskát. Uvegcsörömpölés. Hála Istennek, nincs itt a fiam, gondolta az asszony. Aztán már semmire se gondolt, sodródott lefelé vállak, hátak között. Nem tudta meddig megy . . . csak tovább, tovább! Elfogytak alóla a lépcsők, a felvonónál állt. Mellette a házmester katonákkal, nyilasokkal. Az alacsony, köpcös házmester sima, sötétkék ruhájában, gondosan megkötött nyakkendőjével olyan furcsa volt, olyan reménytelenül rendes egy rendetlen világban. És beszélt . . . alany, állítmány . . . — Felviszem önöket liften, bemegyünk minden lakásba. Megvan annak a módja kérem. — Nyugodtan beszélt, de a tekintete egy ijedt kisfiúé volt. — Nagy szoci, — súgta valaki. Berényiné Berkesre nézett, a tanárra. A szemüveges, vörösarcú férfi olyan mereven állt, mintha karót nyelt volna. Ujjával megérintette az egyik nyilas karját, szinte nem is mozgott a szája, ahogy mégegyszer súgta. — Nagy szoci az öreg. Ököl csapott a házmester arcába, puskatussal vágták derékon. — Mindenki a pincébe! A katonák fölszaladtak. A lépcsőház megtelt lábdobogással, csöngetéssel . . . aztán megint lövések. Egy sápadt arc bukott a házmester fölé. A felesége. — Karcsi! . . . Karcsi! . . . Berényiné akart valamit mondani : neki is, meg a tanárnak is, de aztán tovább ment. Hosszú, homályos folyosó következett. A végén hunyorgott csak valami sápadt fény. Az asszony egy шт Ё •