Budapest, 1946. (2. évfolyam)

1. szám - LESTYÁN SÁNDOR: Az utolsó órák (Évfordulóra)

lag! Ez is olyan maszlag, mint a többi« — jelentette összenézésünk. Ám ebédidőre megérkezett Sz. testvér, aki Nidosi városparancsnok mellett dolgozott s nagyszájjal mesélte, hogy látta a marsallbotot, amit a nemzetvezető nyújtott át Budapest védőjének ; azt is látta, hogy a hős úgy vágott kupán a marsallbottal egy hamis iratokkal bujkáló zsidót, hogy az menten elájult. Több, mint egy órát kellett várni a kivégzéssel, míg »a disznó« magához tért. Nagy baj lehet, hogy ilyeneket találnak ki : Operaház, díszelőadás, marsallbot — gondoltam magamban. — a szárazbabot kanalaztam, s éppen a csajkát mostam ki az udvaron, mikor felzúgott egy orosz repülőgépraj. Vágtattam le a pincébe, s abban a pillanatban ahogy leértem, három légiaknát kapott a ház, a lépcső beomlott, négy emelet márványlépcsősora, tölgvfapárkányos vaskorlátja úgy hullt össze, mint a kártyavár. Csak egy percig tartott a mennydörgés és a moraj, egy percig csak, de óráknak tűnt, s minden pillanatban azt hittük, hogy ránkszakad a pokol és a mennyország. (Már kire-kire az, amit megérdemel.) »Ez a halál« — suttogta falfehérre vált arccal Sz. testvér, s én gyorsan teletömtem a zsebemet cigarettával, megnyikorgattam kicsi, csukaszürke Philips zseblámpámat, hónom alá csaptam Gvadányi Peleskei nótáriusát — mert éppen azt olvasgattam — s a halált vártam. De a halál nem jött. Megtorpant a fejünk felett, a bunker vasbeton boltozatán. Az arcok lassan kiszínesedtek, az elnémult ajkak megnyíltak. Legelőször a rádiószerelő gőgicsélő hitvese szólalt meg, (olyan volt, mint egy szőke hajasbaba a körúti kirakatban) az urát szidta : »Mindig elkószál azért a vacak döghúsért«. A házparancsnok felküldte helyettesét a hátsó lépcsőn, hogy nézze meg : mi pusztult el és tovább sakkozott. »Sakk egv kislány« — - mondta tréfásan és koppantott egyet a bástyával a kockás mezőn. Nemsokára kiderült, hogy éppen az ő lakását vágta szét az akna, de mert a végjátékhoz érkeztek : nem is bánta, »sakk egy kislány« ismételte még néhányszor és megnyerte a partit. S. bácsi, az öreg madárkereskedő, sírva tördelte a kezét : hét papagály, kilenc kanári, két mókus és egy drótszőrű foxi pusztult el a boltjában ; négy papagálya, három kanárija s egy teknősbékája maradt összesen. »Este köleskását vacsorázunk« —jelentette ki a gyász és a bánat enyhülése után ünnepélyesen. »Most már nincs aki a készletet megegye.« S. bácsi köleskásájára mégsem került sor, inert hat óra táján berobogott a bunkerbe a »nyilas-ház« őre, géppisztoly nélkül, sőt cifra polgári öltözetben : lakkcipő, szürke nadrág, prémgalléros bunda, keménykalap, szájában gyűrűs Hargita-szivar, a balkarja és a bordázata között elegáns aktatáska ; fölényes volt, leereszkedő, de látszott, hogy minden ízében remeg. »Át lehet menni a hatvannégybe — mondta. — Mindenki azt hoz el, amit akar. Két napra elhelyezzük a főhadiszállást. Aztán jövünk vissza!« Dülöngélt. Alkoholos lehelete messzire áradt. Egy marék szivart szórt szét maga körül, megemelte a kalapját és távozott. »Hol a karszallagja, testvér?« — kiáltott utána a kultusztitkár gúnyosan, de már nem kapott feleletet. Rövid tanakodás után megalakult a különítmény, mely átment a hatvannégybe »körülnézni«. Szalonnával. krumplival, kenyérrel, konzervdobozokkal, cukorral és egy láda friss, savanyú pezsgővel jöttek vissza. A rádiószerelő (aki időközben hazatért a lóhússal) egy kis zsák sollingeni acél-ollót is hozott. A kapu alatt találta, de van ott még két zsák— mesélte izgatottan — az egyik tele köszörűkővel, a másik krómozott anya-csavarral. És sehol egy árva lélek a »hűség-házban« ; a hívek hűtlenül elhagyták. Nagy sütés-főzés kezdődött. A savanyú pezsgőből édes forralt-bor készült, valaki azt indítványozta : 31