Budapest, 1946. (2. évfolyam)

1. szám - LESTYÁN SÁNDOR: Az utolsó órák (Évfordulóra)

hallgassuk meg mit mond a moszkvai rádió, de Sz. testvér letorkolta: »Nem kell előre inni a medve bőrére«. ODAKÜNN csodálatos csend volt. A sötétkék égbolt hátteréből leragyogtak a csillagok. Se ágyúdörgés, se gépfegyverzaj, se repülőgép zúgása. Es a csendben, a januári estében, egyszerre megszólalt egy óriási hangszóró, találgattuk, honnan ered a leadás, a Köröndről — így mondtuk: »Köröndről« — vagy a Városligetből? Amíg zenét közvetített nem volt semmi baj, de amikor a harctéri hírekbe kezdett, Sz. testvér ránkmennydörgött, mint egy méregduda : »Tisztességes magyar ezt nem hallgatja!« Szerencséje volt. Nem szállhattunk vele vitába, mert két náci-vitéz állított be az udvarra. A hadfiak — terepjáróköpenybe burkolózva, gyűrött, borostás arccal, agyoncsigázva és kiéhezve — egy kis meleg, egy tányér leves után áhítoztak. Most váltották le őket az Andrássy-út és a Vörösmarty-utca sarkán, ők a legelső tűzvonal, illetve két társuk, akik helyükbe állottak. A jövevények nem túlságosan lelkesedtek a háborúért. Az egyik, — bécsi születésű, — Liszt Ferencről kezdett beszélgetni, hiszen az utcasarkon, ahol huszonnégy órán át tartották »a frontot«, a sarokházon, Liszt emléktáblája áll, s ő, mialatt a golyók fütyültek, a rapszódiákat fütyürészte — legalább is ezt mondta — s egy Zeiss tábori látcsövet ajánlott cserébe némi dohányért és cigarettapapírért. Mikor elmentek, jóllakottan és felmelegedve, a kultusztitkárral kimerészkedtünk a kapu alá. Onnan néztük a túlsó oldalon »a tűzvonalat«. A friss váltás néha-néha kidugta a fegyvert a Vörösmarty-utcából az Andrássy-útra, a Városliget irányába, vaktában ledaráltak egy-egy sorozatot a géppisztollyal, aztán megint csend lett. A Liget felől még csak puskalövés se hangzott. Arra beljebb, a Keleti tájékán, meg a Podmaniczky-utca felé élénkebb volt a lövöldözés, az oroszok nyilván harapófogóba szorítják az egész városrészt — gondoltam — s a harapófogót a Körúton akarják bezárni. Az öblös hangszóró újra zenét közvetített. Az Internacionálé. Az udvarról ránkmordult valaki : »Lefeküdni! Eloltjuk a lámpát.« Sz. testvér rendelkezett. A BUNKERBEN már mindenki felkészült az éjszakára. A huszonharmadik óvóhelyi éjszakára. »Kolozsváron négy hétig tartott« — mondta valaki. »Szegeden három napig« — felelte a másik. Négy hét, három nap : csak találgathatták a várakozásban. Vártunk valamit? Igen, azt hiszem mindenki várt valamit, vagy valamire. De hogy mit és mi az : akkor senki sem tudta volna pontosan megmondani. Az egyik talán székelygulyást, tejfellel meglocsolva, a másik a boltját, a harmadik a szerelmét, a negyedik a katonafiát várta. A szó: szabadság, felszabadulás még csak sejttette szépségét, nagyszerűségét és a távolban ködlött. Reálisabb, kézzelfoghatóbb valamit vártunk. Tárgyak után áhítoztunk; jómagam egy borotvaecsetben láttam az elérhetetlen kikristályosodását, mert régi, öreg ecsetem már teljesen levedlett a hűséges szolgálatban. Es ha tobzódni akartam a vágyakban, akkor egy zsebkés ábrándja is felbukkant előttem, dugóhúzóval, mindez gyöngyházas fénybe burkolva, ingerlően és csábítón. A pokróc alá bújtam, aztán sötét lett. S. bácsi, a madárkereskedő, éktelenül horkolt, a házparancsnok suttogva magyarázott valamit a vezércsel-elleni védekezés módjáról a szomszédjának, majd az álom ránehezedett a lelkekre. Sokáig nem hallatszott nesz, szó, suttogás, egyszerre csak görcsös zokogás tört fel és Sz. testvér hangja, durván és erőszakosan, ahogy feleségére, a »nemzetes asszonyra« mordult : »Ne bőgj! Még nem veszett el minden!« De az asszony csak sírt, egyre sírt, míg az ura meg nem szólalt újra : »Hallgass! Valaki jár az emeleten!« Tisztán hallottam a lépések zaját : kip-kop, kipkop. Csizmák topogtak felettünk. Pár percig tartott az egész : majd csend, kísérteties, halálos csend megint. Jóleső, megnyugtató csend. Békés és álombaringató. Arra ébredtem, hogy három orosz katona motoz a bunkerben. Németeket és fegyvereket keresnek. Az arcuk rózsás, mosolygós, frissen beretvált. Jófajta, enyhe kölnivíz-illat árad az egyenruhájukból. »Nyemecki szóidat?« kérdezgeti az egyik sorra mindenkitől. »Puski?« — fűzi hozzá a másik. A harmadik piros almákat szed elő a zsebéből és a gyerekeknek kínálja. Január 16.-án történt, 1945-ben. Megnéztem az órámat is : hajnalban három óra huszonegy perckor. Valahonnan, a magasból, egy kürt zengett harsányan. Az is lehet, hogy csak képzelődtem. De tudtam, hogy számomra lefújták a háborút. Megvehetem a borotvaecsetet s talán a zsebkést is, a dugóhúzóval. 32