Budapest, 1946. (2. évfolyam)

7. szám - MÁNDY IVÁN: Polgárok (Elbeszélés)

— Egy férfi keresi a nagyságos asszonyt. Az őrség nem engedi fel. — A csontos, sápadtarcú vice elmosolyodott. Rántott egyet a satyakján, aztán széttárta a karját. — A Pintérné gubbaszt a kapuban, karszalaggal. Berényiné fölállt, igazított valamit a ruháján. — De kicsoda ? Nem mondta ? — Nem, azt nem mondta. Az asszony elindult lefelé a lépcsőn. A negyedik emeleten kinyílt egy ajtó. Keménykalapos, bajuszos férfi állt a küszöbön ; valószerűtlenül hatalmas mellét mintha felpumpálták volna. A szerény, szürke ruha alatt haragos zöld ing. Nézte az asszonyt, aztán egész váratlanul bevágta az ajtót. Berényiné megállt. Hát ezzel meg mi van ? de nagy úr, amióta irodafőnök! A Siklós! Az elsőemeleti lépcsőfordulónál egy vékony, sárgahajú nő állt. Előtte hatalmas bőrönd. — Jaj Istenem, egész nap ez a légó ! Ma kétszer volt riadó. Van műsor? — Nem tudom, nincs nyitva a rádió. — Nem merek felmenni. Hallja ? Repülő . . . vagv autó ? Az ember már igazán ... — És csak állt tovább a falnál. Lent, a kapualjban, egy pergamentarcú, ősz nő kötött. Hegyes, keményvonású: arca furcsa ellentétben volt derűs, fehér hajával. Ahogy meglátta Berényinét, ölébe eresztette a kötést. — Kint áll. Idegen nem jöhet be. Senki idegen. Berényiné először csak a férfi szemét látta, a tekintetét. Annyi fáradtság, elgyötörtség volt benne . . . kóbor kutyák néznek így. Az arc szürke volt. Az asszony úgy érezte, hogy a szürke réteg alatt egy másik arc él. Vékony öltés a száj vonala. — Kálmán! A férfi kinyitotta a száját, de nem szólalt meg, oldalt rántotta a fejét. — Bélánál voltam a kórházban. Azt mondta, Ida néni talán tud egy helyet. Két hete lógtam meg a munkatáborból. Azóta ... — Elakadt, a földet nézte. — A mult héten még volt hol aludjak, de onnan is el kellett menni. És már egy kávéházba se merek bemenni. Sehová. — Az Istenért csak ide ne! Az egész ház nyilas. Följelentik. Tegnap vittek el valakit a második emeletről. — És akkor meghallotta a hangját ; olyan szánalmas volt, olyan . . . Elhallgatott. A férfi, mintha nem is hallotta volna. Aztán csak annvit mondott : igen, igen ... — Messziről jöttek ezek az udvarias szavak, valahonnan egy jólfűtött szobából. Az asszony egy pillanatra szinte látta, amint a fia és Kálmán verseket olvasnak. De aztán megint az az űzött kutyatekintet volt előtte. — Beengedem, ha így néz, beengedem, hiszen az nem lehet, hogy ... — Nem maradhat itt, értse meg! — Megbicsaklott a hangja. De akkor a férfi már elment. Egy darabig még látszott a háta, az előrebillent feje, aztán eltűnt. A temető falánál pedig feltűnt a hosszú sor katonai teherautó. Egv német katona vágtatott el mótorbiciklin, aztán még egy. Mintha eddig ezt a képet Kálmán elfogta volna sovány vállával, de most itt volt és az asszonynak néznie kellett. Szekerek vonultak el ; az apró, kis lovak fáradtan bólogattak, akár a bakon a katonák. Pihenjünk, akarta mondani az asszony. Egv pillanatra közel érezte magát a fáradtan bólogató katonákhoz, aztán megint az a sivár üresség — és a félelem. IIa nem tudta volna elküldeni Kálmánt! . . . De, hogy nézett, Istenem, hogy nézett! Mégis föl kellett volna engedni ; olvan rongy dolog ez. olyan nyomorult. A szánalom is nyomorult. Pintérné még mindig kötött. Föl se nézett, ahogy mondta. — Holnap maga lesz őrségen, ki van függesztve. Berényiné vállat vont. Ahogy fölért, a dívány sarkára ült. összekulcsolt ujjaira ráhullott a napfény. Megint előtte volt Kálmán, de most valahogy 269 I