Budapest, 1946. (2. évfolyam)

7. szám - KIRÁLY KÁLMÁN: A százéves magyar vasút

A pest—szolnoki vasút megnyitása Открытие пешт-солнокской железной дороги Inauguration of the Pest—Szolnok railway Inauguration de la ligne Pest-Szolnok gőzelőfogattal a meghívottak százait, egyszerre a pamlagok kényes ölén, villámi, azaz vasúti sebességgel, t. i. 50 és néhány perc alatt Vácz városába, hová eddig a pestiek csak egyenkint, legfölebb párosan, vakító homokfelhőkön keresztül és a legszilajabb magyar ló félnapi megizzasztásávali, gyönyör nélküli és unalomteljes utazással érhettek. 1846. július 15-én délután 3 órakor rendkívüli mozgás támadt Pest városában. A nép ezernyi csoportja a pályaudvar felé nyomultak, hol a sorkatonaság és a polgári őrsereg díszes egyenruhában tisztelgett, a főnemesség, a királyi hivatalnokok fényes hintókban, az uracsok sebes tilburykban vágtatva érkeztek, mert négy órára volt kitűzve az első magyar gőzmozdonyos vasút ünnepélyes inauguratiója, mely annyiszor hirdetve volt, de most egyszer teljesedésbe ment. Alig szemléltük meg a csinos és legnagyobb kényelemhez alkalmazott, nagyszerű, 58 személyt befogadó waggonokat és a legfényesebb dísszel bútorozott udvari kocsit, alig rázták meg kezeiket az ország minden részéből összesereglett vendégek, megérkezett a fenséges nádor is főhercegi családjával, mire a meghívottak helyet foglaltak hét oly nagyszerű waggonban, melyekbe könnyen 350 személy férhetett ; azután virágokkal koszorúzott és zászlókkal díszített gőzmozdony »Buda és Pest« egyet nyerítének vagy sivítának és az udvari kocsi megindult hét wagonnal a sokaság bámulatára, amely alig kiabálhatott egy-két »é!jen«-t örömében, anynyira meg volt a látvány saj átszerű rendkívülisége által lepetve. Alig tűnt el szemünk elől az utolsó pesti néző, máris palotaiak és fótiak állanak előttünk, kikhez tán távolabb helyiségökbeli lakosok is valának vegyítve, mert hintókat és kocsikat lehetett látni a pálya egész hosszában (mely éppen nem kietlen vidéken vonul el, minthogy egyfelől a budai hegyek, másfelől egy kellemes rónaság változékonysága díszlik) és 25 percnyi utazás után a dunakeszii állomáson megállunk, hol fával a tenderek és vízzel a katlanok láttatnak el, mire ismét elindulnak és Göd mellett elrepülvén, 24 percnyi utazás után a mozsarak ropogása között Váczon leszálltunk. Itt azonban az ünnepélyesség komoly fordulatot vesz, mert a városban félreverik a harangokat és az épen nádor О Fensége elibe készült káptalan, elöljáróság és lakosság visszatekintvén házaikra, azokból rémülve egy komor füstből álló nagy oszlopot lát a felhőkbe nyúlni, mire a nádor О Fensége csakhamar a vészhelyre irányozza lépteit, honnan már a siránkozó hordozóskodók megmentendő holmijukkal futkosnak. Természetes, hogy az elrémült városban, hol a házfödeleket leöntözték vagy lebontották, a pesti vendégek hamar elszéledtek, egyenként visszatérvén a pályaudvarhoz, honnan a szerencsétlen történet által lehangoltatott kedéllyel visszamentünk nagyobb gyorsasággal Pestre, hol temérdek nép várá visszaérkeztünket, mely távollétünkben a pályaudvar és a kocsik megtekintésére bebocsáttatott, most pedig alkonyatkor a városba vissza vándorolt. A pálya, az ausztriai pályákhoz képest rendkívüli munkákat nem mutathat, mert nagy töltések épen nincsenek ezen a vonalon, a bevágások pedig,jóllehet ezek már kissé nevezetesebbek, mint a töltések, csak könnyen munkálható földdel ásattak. kanyarulatot is csak egyet és pedig igen mérsékeltet vettünk észre, tehát az utazás kellemeire és biztonságára nézve alig lehet kényelmesebb vasutat kívánni, a külső csinnak is oly mértékben van megfelelve mindenkor, hogy e tekintetben Pest város nem maradt az általános csinosságon alul, és így ámbár e vasúthoz még csak a kapunyitást üdvözöljük, melyen át a nyugot cívilisatioja felé indulunk, ezen inauguratioi ünnepélyességet e lapon letenni annyr

ival inkább szükséges, mennyivel inkább kétes vala kevéssel ezelőtt egész Európa előtt, váljon van-e ebbeli merényleti kísérletünkben egy jövendőbeli fejleménynek csirája?« A »Jelenkor« 1846-iki 57. száma a 338. lapon ezt írja : »Folyó hó 15.-én nagy napot éltünk. Az annyi vajúdás közt végre elkészült Pest—váczi vonal nyittatott meg díszes ünnepéllyel. Délután 4 órakor érkezett az indóház csarnokába nádorunk fenséges családjával, s néhány perez után a két mozdonygéppel (Buda és Pest) ellátott kocsivonat mintegy harmadfél száz meghívottal útnak indult. A váczi út fasorozata, az udvar előcsarnoka s a töltés melletti völgy tömve volt nézőkkel, a nép tarka hulláma emelé a jelenet külső nagyságát, de a részvéthiány, a szemlélők hideg némasága nem kölcsönzött e nagyszerű vállalatoknak, vagy — helyesebben mondva — ünnepélynek életet. Mi vártuk, hogy a pillanatot, miért annyi vágy, annyi óhajtás sóvárgának, mihez olly nyereséges jövő kapcsolódik most — amidőn az idő élveznünk engedé, az öröm s a remények teljesülése feletti tudat olly hangon üdvözlendi, mely túlterjed a hegyeken s túl a rónák végtelenén! Csalódtunk. A katlan tüzelt, a kémény sűrű gomolyokban emelé a barna füstoszlopot, a gőzösnek kellemetlen sípolása átsüvölti a tért, mellyet embertömeg lepett s melyen túl egy nagy város ifjúsága teljes erejében szemlélte az ünnepet ; a kerekek forogni s velek az egész kocsifűzér indulni kezdett olly kebelvidító méltósággal, aminőt az egész és mesterség e magasztos találványa csak előidézhet, a kocsik nyitott ablakából, barát, rokon, kedves, férj, polgár, hazafi, méltóság s tekintély inte rövid időre búcsúzót az apránként elmaradozókhoz, de a nép e tömeg, melly шт Ё •