Budapest, 1946. (2. évfolyam)

1. szám - VAS ISTVÁN: Budapesti körkép ( Vers)

U.V IMI ív Cseresznyefák, barackfák. almafák között megállok ringó, zöld magasban, a város lent fekete sóhaját leheli napra nap, hogy égre hasson. A balparton Pestet a rónaság mint nagy gályák raját úsztatja lassan. Szelíd lapály aranyló tengere a messzeségbe lomhán leng vele. A századok lassankint összehordták — latinok, svábok, zsidók, magyarok — e tenger várost, amely Magyarország közepén cifra habbal kavarog, sorsok, egyének és emberek hordák sötétlő árja idekanyarog, enyésző arcát a kövekre írja s a régi habnak új hullám a sírja. Szenvedve és szeszélyesen dobog hogy szeretem rendetlen szívverésed ! új kávéházat, ócska templomot, a beképzelt és drága keveréket. Bár lényeged, mint léha lim-lomot, úgy gyűlöli az újabb gazdaréteg : elmúlt szerelmek illatos hevét, az utcák lelkes, megszokott nevét. Mert nem tudták a véres, régi vészek szépségedet végkép lerontani, sem ötven év alatt az építészek s a hivatalok görbe gondjai, nem változott meg lelke az egésznek, bár porladoznak régi csontjai s a századoknak nemes maradéka rámosolyog a szürke habarékra. Egy régi, jó királynak szelleme tán fintorogna ennyi változásra, ha örök hónából kilengene, hogy régi palotáját újra lássa és szellemsarkantyúja pengene az utcákon, hol — sok szépművű násfa templomok, házak öreg arca int s nézné a várból városát megint. De megbékülne biztosan, ha Pestre vonulna aztán, át a Lánchídon és hallgatózna nappal is, meg este, ülne a nép közt némely alkonyon és meglátná, hogy nincs közötte egy se, kit ne láthatott volna egykoron, fajták, beszédek, ép olyan kevertek, a dombokon se csúnyábbak a kertek. Es látná őket nyáron is, amint rágondolnak a szőlővenyigékre, a búzára mely érlelődve ring, s aggódva néznek az esőtlen égre. A kerti vendéglőkben enne kint paprikás csirkét, melytől újra égne és eloltaná a királyi szomjat bora Egernek, Mádnak, Badacsonynak. Hát még ha tudná azt is, hogy mi minden történt itt, amióta ő leszállt ! Ott fürdött a török basa és innen Petőfi ostorozta a királyt, hol nők derülnek kirakati kincsen száz év előtt még Vörösmarty járt s ahol most üdül pénzes idegen, Arany merengett ott a szigeten. Es itt volt nemrég az a nagy szüret bő termését egy ország ideadta, ajéndékul legszebb gyümölcsüket küldték el Szekszárd. Debrecen, Szabadka, és mennyi kedvet, nedvet és tüzet öntöttek át az újszerű szavakba ! De benned zengett legszebben a dal, le öreg város, örök fiatal ! Tavaszi szellő száll és enyhe lázban megborzalja a kövek erdejét, ott arrafelé ül egy kávéházban a parasztköltő s mennydörög feléd. Mert nem tud élni — minek magyarázzam csak ha tebenned tölti idejét, s amíg feketét, csigát kíván a gyomra, átkokat szór a bűnös Babylonra. Az utcában, hol Petőfi lakott, s boldogan sétált felesége karján, láttam a házat és az ablakot, ahol az anyám élt mint fiatal lány látom a régimódi alakot, sötét szeme ábrándos, arca halvány, úgy sétált, fején tollas, nagy kalap, a Stefánia-úti fák alatt. Es ott, ahol most újsütetű, sárga sziliekkel gazdag városrész nevet, életem társa, tövise, virága taposta rég a proletár füvet. Arrébb a gimnáziumok királya, mely viseli a Berzsenyi nevet, mert nincs tanítás, nyújtózik most épen a törvényszék és börtön közelében. S hol szembenéz a kültelki nyomor arcával gyárak beton büszkesége, hol Budapest fekete szennye forr s fekete füstje csap az örök égre, hol ősszel sár ül, nyáron sárga por, a levegőben száll a munka mérge, mely rajtam is hagyott néhány nyomot — nyolc éven át mindennap jártam ott. Es jártam irodába másfelé is, hol németes a házak új sora, az ajkakon fitogtatott beszéd is, a nők ruhája, szobák bútora. Mert magánhivatalnok voltam éti is, nem is kívánnék szebb pályát soha, de most, uri körükből kivetetten, lézengő költő, más nem is lehettem. Balkéz felé, a kis templom fölött, a Rózsadombon, ott a ház, amelyben mint rózsák sűrű bokra, úgy födött az ifjúságom, kedvem és szerelmem. Tavaszi estén, örömök között a lenti villanyfényeket figyeltem. Az erkélyen tán most is száz titok vidám emléke halkan játszik ott. Szerényen bújva paloták sorába ott a lakásunk szemben egyenest, homlokzatán romantikus ciráda, rózsáiban mereng a régi Pest. Te múlt századnak hervadó virága, melyet most kettőnk élő lelke fest ! A sorsunk minden szenvedése, tánca, illeszkedik százados fényű láncba. Hatalmas lánc, te zárd be életem ! Fogadj magadba, tág, gyönyörű korsó ! Te zűrös város, te vagy énnekem a szülőföld, a bölcső és koporsó. Hol ábrándoztam nyári éjeken, tarkán tündöklik lent a Dunakorzó. Bárány szereti úgy a legelőt, mint ülni én e terrászok előtt. A zsarnok zűrzavarban, suta rendben aranyszabályom, bűvös, bölcs igém ! A szenvedély, mely szenvedett szívemben, hányszor pihent a város nagy szívén ! Hát ringass tömény ütemedben engem, Párisom, Trójám, Rómám, Ninivém ! A Duna habjai beléd szeretnek rólad mesélnek messze tengereknek.