Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték

HEIMEDEK .U'UH.ÍS Akik lúléllék Az ember azt képzelné, hogy az élet drámai pillanatai oly közel vannak a drámához, hogy épp csak le kell írni őket s hogy az elmúlt, cselekménnyel túlzsúfolt háborús évek a színpad kimeríthetetlen kincsesbányájává lesznek. Hiszen a háború rengeteg, eddig nein is álmodott helyzetet tett természetessé s minden különleges helyzet alkalmas egyik vagy másik fajta ember élete egészének ábrázolására, amint az ebben a ritka pillanatban megvilágosodik. Hétköznapi értelemben u háború teremtett olyan helyzeteket, hogy egy kibombázott nő beköltözik egy eltűnt férfi lakásába, fölveszi a meghalt felesége ruháját s az előkerült, hazatérő férfit betörőnek nézi. De ez a helyzet igazi drámaíró kezében alig lehet több, mint ürügy arra, hogy megmutasson két örök emberi arcot, kibontsa lelkük legtitkosabb rúgóit életüknek abban a pillanatában, amikor épp a legfeszesebbek. Akik túlélték ... a cím igényesebb a darabnál : sokan túléltük a háborút s ebből a tömegből csak három arcot ragad ki az író. Sándor az egyik, egy elég férfiatlan férfi, aki ugyan azt mondja magáról, hogy az ostrom izgalmai őrölték föl idegeit, de valójában úgy érezzük., hogy degenerált roncs lett volna háború nélkül is. A másik a menyasszonya, Elly, egy kispolgári giccs-álmokat kergető vénlány. A harmadik Géza, aki a frontról az erkölcsi nihilt hozta magával : nem ismer többé becsületet, törvényt, amit megkíván, elveszi. Ellyt kívánja meg, umint régi otthonába belép s megcsapja régi emlékei szaga, magáévá teszi néhány hazug szóval s aztán eldobja és megy tovább, maga sem tudja merre. Mélyebben nézve a három közül ez az egyetlen háborús figura : ez az ember békében ineg tudta volna fékezni kalóz ösztöneit, csak a háború tépte le*róla a civilizáció mázát s szabadította föl a lebilincselt vadállatot. Nagy téma ez, talán túlságosan kemény dió is egy fiatal író első színműve számára, különösen ha puritán egyszerűséggel három szereplővel próbálja megoldani. A három szerep egyszerűen a rájuk kimért időtől oly hatalmasra dagad, hogy író legyen, aki hiteles, értékes és mély mondanivalóval tudja megformálni. Biztató ígéret, ha a fiatal író. Láng György ezzel a feladattal csak meg is próbálkozott, ha megoldania nem is sikerült. Biztató ígéret a Belvárosi Színháztól, hogy Körmöczi László avatott rendezésében egy ilyen darabbal inegpróbálkozot t. Sajnos, az előadás inkább a mű fogyatékosságait emelte ki, mint erényeit. Egyedül Bulla Elma alakítása sikerült : idegesebb, dekadensebb figurát mutat ugyan a szerző rajzolta giccses, kuglófos vénlánynál, de az alak így is hiteles. A két férfi játékából azonban csak a darab árnyoldalait látjuk : elesettség helyett ütődöttséget, páthosz helyett papirost. A drámaíró ma egy kissé korszerűtlen j etylOZüH lenség, mert óriásokról kell írnia egy törpe nemzedék számára. Kétszeresen nehéz a feladat, ha a hős a szellemi élet egyik kiválósága, olyasvalaki, aki nem gesztusokkal vagy emberi magatartással emelkedett ki kortársai közül, hanem alkotásokkal. Mit tagadjuk, az igazi Mozart, a zenei csodagyerek s a lobogó ifjú zseni csak a zenében volt nagy, egyébként lehetett kedves bohém fiú, de drámai hős nem. Ha összeütközésbe került is korával, ebből valódi konfliktus nem támadt : minden érzés és minden akarat zenévé, harmóniává alakult át benne. Ezeket a harmóniákat feloldani, szétzilálni eseményekké s az eseményekből fölépíteni Mozart alakját úgy, hogy hírnevéhez méltó óriás, drámai hős legyen, kilátástalan feladat, fölösleges próbálkozás. Alapjában elhibázott gondolat volt Balázs Béla ötlete, hogy Mozart életét dramatizálja. Az a vézna kis tanulság, hogy a szervilis kor nem érthette meg a zene titánját, sokszor hallott, semmitmondó igazság, amelynek egyik serpenyőjében mégis csak ott van a mozarti opus, a másik serpenyőben pedig csak ígéret van, semmi több. Lehet, hogy szerencsésebb körülmények között még többet, még szebbet alkotott volna a zeneköltő, de az is lehet, hogy »sub pondere ereseit palma«. Amit láttunk, nem volt meggyőző. Az apró események alapján talán megsajnáltuk a fiatalon elpusztuló zenészt, de nagyságából nem éreztünk semmit. Homokra nem lehet építeni — ez jellemezte a Vígszínház előadását. Egyedül Ruttkay Évának sikerült megelevenítenie Mozart felesége, a bájos Konstancia alakját. Mosolyában, szeme pajkos villanásában, táncoló lépteiben valóban egy menüett ritmusára ismertünk. A műkedvelő álma ... , e darab : a művésziigyazai rőJ szóli akit kor

a mázolva nem

értékelt, környezete félbolondnak tartott s akit halála után az utókor fedez föl. A szegény Mavrier, ez az isteni ihletésű festő élete utolsó időszakát egy kisvárosi orvos házában töltötte. Miért, miért nem, megtűrték ott, talán csak a cseléd, Ágnes kedvéért, mert az volt a festő egyetlen barátja, istápolója, tanítványa, szeretője. Mindez csak előzmény, a darab tizenöt évvel a festő halála után indul. Egy műkritikus fölfedezi Mavrier-t, nyilvánosságra hozza leveleit s az ismeretlen éhenkórászból egycsapásra halott lángész lesz. Mint keselyűk a dögre csap le két szélhámos műkereskedő a mitsem sejtő orvosra, hogy potom pénzért fölvásárolják a még nála lappangó Mavrier-képeket. Az elhúnyt művész barátainak adják ki magukat, akik elkésve bár, de rendezni szeretnék Mavrier adósságait s kegyeletes emlékül vinnének el annyi »mázolmányt«, amennyi csak található. Az első vállalkozó, akit a doktor mint a becsületesség élő szobrát mutat be családjának, még sikerrel jár : egy kép előkerül a tyúkólból, egynek a hátára pedig a házikisasszony egy szörnyű virágbokrétát mázolt. Még egy harmadik kép is van, ez Ágnesé, róla festette Mavrier. A többi képet keresik a padláson, míg csak ki nem derül, hogy a ház asszonya nemrégiben eltüzelte. Közben a kritikus is megjelenik, leleplezi a szélhámosokat s most már a doktor és családja kezd mesterkedni azon, hogy Ágnes képét megszerezzék, lopás, vétel vagy ajándék formájában, hogy aztán nyomban tovább adhassák méregdrágán. De végül minden igyekezet kudarcba fullad, Ágnes semmi áron nem válik meg kincsétől, amely számára az ifjúságot jelenti s az egyetlen embert, aki emberszámba vette. Kárpótlásul elárulja, hogy a tűzretett többi tizenhetet megmentette, s abból egész vagyont érő ajándékot ad a pénzsóvár orvoscsaládnak. Nemes anyagból készült René Fauchoi kitűnő vígjátéka, amelyet most újított föl a Belvárosi Színház. Különös erővel eleveníti meg a tulajdonképeni főszereplőt, Mavrier-t, aki ugyan testi mivoltában meg sem jelenik, de a cselekmény mindig körülötte forog s valóban elhisszük róla rendkívüli tehetségét. Ágnes — úgy érezzük — méltó párja lehetett : cselédsorban is királyi lélek. A hűség s egy tisztultabb emberiesség hérosza ő (mint Mavrier a művészeté), aki a körülötte sündörgő, kapzsi és ostoba kispolgári család s az aljas szélhámosok fölött fenséges magasságban trónol. Egy szokványos szerelmes pár, s a kritikus állnak az ő oldalán. A túlsón az orvos, felesége, pösze kislánya s a két szélhámos. Ha nem is épp gonosz, de kapzsi, ravasz, karikatúrába hajló figurák ezek, akiket a pénzszerzés művészetén kívül egyéb művészet nem érdekel. A darabot néhány éve mutatta be a Nemzeti Színház Szegény Mavrier címen, aztán a Terézkörúti Színpad Vigyázat mázolva címen. Érzésünk szerint a mostani előadás egyetlen kardinális hibája az, hogy nem a Szegény Mavrier-t újította fel. A fordítót és rendezőt, Góth Sándort terheli a felelősség azért, hogy a jók és rosszak mérlegét megbillentette kissé s az olcsóbb megoldást választotta, kacagtató bohózatot csinált egy elgondolkoztató vígjátékból. Pedig ezzel megbomlik az egyensúly s az előadás az Ágnest alakító Gombaszögi Ella egyéni alakításává válik, ő a szerző igazi figuráját ábrázolja, szerényen, kevés mozdulattal, de annál több meggyőző erővel, el tudja hitetni, hogy méltó párja volt a meghalt titánnak. Egyetlen hiba csak — s ez nem az övé —, hogy egy ilyen nemes nő hogy élhetett évekig egy ilyen torz család körében. A darabtól elvonatkoztatva el kell ismerni, hogy Rátkai Márton is remekel a doktor karikatúra-figurájában, de itt kevesebb több lett volna. 163