Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - VÉSZI ENDRE: Trafikrablók (Elbeszélés)

VÉSZI ENDRE TRAFIKRABLÓK Elbeszélés 1935-böl Jeges Ernő га j iaiva I Özvegy Kozmáné nem szereti az őszt, a közeledő telet, mert mégiscsak egyedülvaló asszony és bizony az esték hosszúak, egyre hosszabbak. Itt a Vilmos császár-úton, amely tavasszal a lombok koronáitól oly vidám és szelíd, e ridegedő estéken egyre kevesebb a járókelő. A trafikot mégis este kilencig nyitva kell tartani, mivel nagy a konkurrencia és az ilyen üzletben, ahol valóban filléres a haszon, nagy forgalomra kell törekedni. így hát az özvegy is nyitvatart. nagy sálkendőjébe bújva. Istenem, tizenöt éve ül e kis trafikban és jól ismeri vásárlóit, az utcát, a környező boltok természetrajzát. Horgolni szokott az eladási tevékenység közötti üres percek, tízpercek idején özvegy Kozmáné, ezért többre is gondol. Alapjában véve, persze nagy titokban, de önmagát mégis eláruló módon, hiú asszony, aki a tükörben nézi magát, megvillogtatja műfogsorát és rizsport meg rúzst is használ. Ötvenhét éves, tehát nem nevezhető öregnek. Magányos életében bizonyos felgyúlási időszakok tapasztalhatók. Megnéz szép szálas, őszülő férfiakat, amint finom bundájukat szétgombolva előveszik a szivartárcát, műértő mosollyal, szenvedélyes kézzel tapogatva, gusztálva, forgatva a kis barna, illatos dohányrudakat. Ezeket szívesen szolgálja ki, ezeknek jár a finom szivar, a száraz, könnyűlevelű szívnivaló. Ezek értik a módját, s milyen elegánsan köszönik meg a tüzet, amit ő szolgálatkész öngyújtóról fölkínál. De nem szereti a környező műhelyek, üzemek közönségét. Ezek ugyan kevésbé válogatnak, de olyan otrombák, filléreskedők s ha elég sokat fogyasztanak is, festékszagot, lakkszagot, kátrányszagot hoznak a finom kis boltba, amelyet átpácolt a nemes dohánylevelek kiváltságos illata. Dehát azért nincsen nagyobb baj velük sem, végeredményben pénzt hoznak a kasszába és az nem tesz semmit, hogy a pénznek petróleumszaga van, a vásárlóértéke nem csökken attól. Itt csak egy baj van : a magányosság. Se fia, se kutyája. Azaz, hogy éppenséggel kutyája van, egy dohánybarnaszínű daxli. Ezért a kutyáért rajong és szívesebben beszél hozzá, mint azokhoz az unalmas, szikkadt vén nőkhöz, akik bejönnek hozzá trécselni, mintha már hozzájuk illő volna. Ezek a hárpiák, tele irigységgel, tele rosszindulattal! Ő, özvegy Kozmáné még nem nevezhető öregnek, ennek a felfogásnak megfelelően befesti a haját szénfeketére és szemöldökét jól kihúzza s ez némi groteszkséget, sőt burleszki jelleget ad tekintetének. — Jaj, édes jó Kozmáné — szól az egyik vénasszony, történetesen egy parókakészítőnő, aki tizennégy-tizenötéves leánykákkal dolgoztat és kegyetlenül kiuzsorázza őket. — Jaj, hogy sajnálom magát. Hiszen az ember mindenütt azt olvassa az újságban, hogy kirabolják a magányos trafikokat, ahol ilyen idősebb hölgyek a tulajdonosok. Istenem, annyi a rablószándékú ember és óvjon attól az Istenke, hogy valakire szemet vessenek. Ezek nemcsak rabolnak, de — éppen a Volksblattban olvasom — erőszakot tettek egy magányos trafikosnőn, aki véletlenül nem volt idős. Özvegy Kozmáné haragra gyulladt. Mi a fenét nevezi ez a múmia őt következetesen idősnek? Biztos, hogy az egész történetet csak azért mondta el, hogy alkalmat találjon az ő piszkálására. És kirúgni mégsem lehet. Szűkszavúan felelget, ebből mindent meg kell, hogy értsen. Utálatos perszona. Amikor pedig magáramarad, a kopottfoncsorú, zöldkeretes tükörhöz áll, s a lecsüngő lámpáról félrebillenti a fényszabályozó ernyőt, hogy jobban lásson. Igaz, a könnymirigyek duzzadtak kissé s az orcái némi löttyedtségről árulkodnak, de azért — kidomborítja mellét — még egészen fiatalos alakja van. Bizony, nem ártana férjhezmenni. Ezek az öreg nők mind megpukkadnának. Künn pedig megered az eső, nyolc óra felé jár. Alig hallani egy-egy ember lépteit, megborzong. Most hirtelen lefeszlik róla minden hiúság. Meztelen öregségében bámul reá megrémült arca. Most nincs 150