Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - VÉSZI ENDRE: Trafikrablók (Elbeszélés)

kendőzés és a mosoly grimasza sem segít a ráncokat eltüntetni, elrejteni. Fél, nagyon fél és ekkor belép valaki, aki hűvösséget hoz magával és szipákolást. Bajuszos, magas, erőstermetű férfi, piros orcákkal. Zöldes-barna lódenkabátot visel. Doboz Mirjamot kér, fizet és távozik. Özvegy Kozmáné még mindig remeg, mint a kocsonya. Valakit be kell venni a hosszú estékre. Valakit, aki fiatal és erős. Ezen már vázlatosan gondolkodott is. Innen a közelből bejár egy kifutófiú, aki tizenhétéves, szőke és egészséges képű. Az egész gyerekből csak úgy árad az ifjúság. Csinos fiú, s milyen csinos lenne, ha gondozhatná magát, ha kissé kimosakodna kócosságából. Igen, ennek a fiúnak kell szólni. Ez tisztességesképű és igénytelen. Egy-két fröccsrevaló talán majd kielégíti. Hát persze. Ennek a gyereknek kell holnap délelőtt megmondani, vállalkozik-e rá. Úgyis bejön tíz i Leventéért. Mi lenne, ha mindjárt úgy kezdené, hogy ajándékba adnám neki a cigarettákat? Ez lesz a jó megoldás. És még unalmas sem lesz esténként. Bár nagyon fiatal a fiú és valami angyalföldi-féle. De hát azért semmit sem lehet tudni. Elégedetten kezd öltözködni, gondosan az övére erősített bőrtasakba rakja a bevételt, kicsit elügyetlenkedik a rollóhúzóval, de hiába no, az nem is női munka. Hát jó. Majd holnaptól kezdve, ha itt lesz a fiú, erre sem kell, hogy gondja legyen. Az eső zuhog, de ő meglehetősen vígan nyitja ki az ernyőjét, nem messze lakik ide : a Bank-utcában. Ez most szerencse. Mindehhez ész kell és akkor nem is lehet baj. Tibit, a kifutót meglepi az ajánlat. Hogy ő ott kuksoljon a kifestett öregasszony mellett esténkint! Tisztára marhaság! Dehát tizenhat pengő a hetibér itt a cégnél, abból tizennégyet hazaad a mutternek és kettő marad neki. Azonkívül a borravaló, de azt is megosztja az anyjával, akinek halasstandja volt, de tavaly megfagyott a ballába és így most nem tud kedvére dolgozni. Sziszeg és káromkodik. Az a festett hárpia pedig, az a trafikosné úgy mereszti rá csukaszemeit, hogy rossz kiállni a tekintetét. De azért tudja Isten, az ilyen trafikmunka nem rossz, mert meglehetősen kényelmes. Csak úgy lesül az ember pofájáról a bőr, a festett nagymama mellett kuksolni. Testőrként. Hát érdemes egyáltalán ezt a rozzant testet védeni? Mit félt rajta? Meg azután nem is nagyon veszélytelen a dolog. Ha beállít a trafikrabló, ,az bizonyára nem ijed meg tőle, a tizenhétéves gyerkőctől. De még sokkal különb legényektől sem. Most már azonban nehéz lenne kibújni a dolog alól, mert elfogadta a tíz Leventét, sőt egy doboz laposgyufát is. No, Isten neki. * Hét óra után gyérül a vevőközönség . . . — Nézze csak, Tibi — mondja özvegy Kozmáné az ifjú kisegítőnek, — nézze csak, milyen hideg a kezem. Fogja csak meg. Ügy. Jó lenne a tűzre rakni. A kifutó egy másodpercig rf a kezében tartja az öregasszony eres, ereszkedettbőrű kezefejét s arra gondol, akármilyen útálatos banya ez, egész biztos, hogy más /bánásmódban részesítené, ha egy kissé kedveskednék r/ele. Tudja jól, regényből, filmről ; barátai elbeszélé-No séből, hogy az ilyen öregasszonyok megbecsülik az ifjak szerelmét. Hát, útálatos gondolat, de nyomorogni nem útálatosabb-e? S éppen ezért siet a tűzre tenni, majd bizalmaskodva, kezdeményezően újra megfogja az özvegy kezét, finoman, puhán, amint az ilyen félig gyerek férfiből csak kitellik és melengeti. Az özvegy kissé meglepődik, de ez a meglepődés nem kellemetlen jellegű. Sőt. Némi örömmel látja, milyen szemtelenül bátor ez a gyerkőc. — Akar egy Britannicát, Tibi? — Akarok. A fiú biztos a dolgában és zsebrevágja a szivart. — Azért Tibikém — negédeskedik özvegy Kozmáné az öreg macskák doromboló modorában — máskor nézzen körül, ha a kezem kissé megmelengeti, mert valaki bejöhet és közben mire gondol? — Ha én nem röstellem . . . Kissé goromba már ez a fiú, de érzi, hogy teheti. A trafikosné nem tud ellene védekezni. A fiú pedig arra gondol, hogy talán révbe ér és fölhagyhat azzal a nyavalyás kifutóélettel. E biztonságérzet birtokában másnap azt mondja az özvegynek : — Legyen szíves, adjon egy Britannicát. A dohánytőzsde úrnője megütődve tekint reá. — Drága mulatság az kérem—kissé érdes a hangja, — nem kell a szivarra rászoknia. Ma nem adhatok. Majd máskor. — Teszi hozzá békítőleg. A kifutógyerek, aki egyre növekvő öntudattal már a révben érezte magát, most hirtelen rádöbben, hogy a vénasszony csak egy pillanatig szédült. A szomjúsága állandóbb, jelenvalóbb. Most már elkeseredést érez. Gyűlölködve nézi a szénfeketehajú, hervadó asszonyt, amint gondosan elrakja az övére szerelt bőrtasakokba a bevételt, egész jelentékeny összeget. Istenem, ő több mint egy évig dolgozhat, míg ennek a pénznek egyharmadát megkeresi, vagy ha jól megy, a felét. Pontosan három fröccs áráért tölt itt közel három órát, agyonüti estéit, amelyek olyan szépek, az ifjúság eme lázas állapotában. Meredten nézi az asszony ráncos, hervadó nyakát. Nem, ő nem tenné meg, de nem tudná sajnálni, ha valaki megfojtaná. * A Lehel-téren ismerkedik meg a lánnyal, aki kerekarcú, barna svájci sapkát visel, élénkszemű és igen kívánatos alakú teremtés ! Egy kicsit lenézi Tibit. Még taknyos és nem jöhet számba, a vurstliban, a Fortunában. Tibi föláldozza csaknem minden pénzét, inkognítópáholyt vált, de a lány nem engedi magát megcsókolni, hanem halk nevetéssel odébbtolja a pelyhedző gyermekállat, amely olyan finoman puha. Tibi könnyekig elkeseredik ezen a cinizmuson. S amikor künn, a Dodgem előtt állnak, kirobban belőle : t i 151