Budapest, 1946. (2. évfolyam)

3. szám - THURZÓ GÁBOR: Belváros

THURZÓ GÁBOR árom évvel ezelőtt arról a tájról kellett beszélnem, ahol gyermek voltam. Ez a táj — mert annak kell neveznem — a Belváros volt, a két híd közötti Budapest. Északon, ahol a Lánchíd oroszlánjai őrizték bejáratát, egy kicsit a reformkor levegője jár még : régi házak, átalakult, de a multat idéző utcák, hideg csend, és szép ápolt udvarokban egy-egy görög szobor. Ha becsuktam a szememet, láttam Kossuthot a Lloyd-palota erkélyén, láttam az Európa-szálló elé gördülő báli kocsikat. Gyerekszemmel belestem az Angol Királynő zöld zsaluin, látom-e Deák Ferencet, kávéja mellett. A Hangli, amikor gyerek voltam, s nem is olyan régen, bozótos volt még, a gesztenyék és olajfák alatt törékeny vas-asztalkákkal, éltes hölgyekkel és urakkal a feketére korosodott szökőkút körül. Ez volt az én szülőföldem északi bejárója, — előkelő nyugalom, pakompartos, magyar-német reformkor, idejétmúlt hölgyek és urak kávézó negyede. A Vigadó mór kastélya után, ahonnan, a homlokzatról, 1880-as divatú ruhába öltözött múzsák vagy efféle foglalkozású szobrok néztek a Dunára, — változott a kép. A korzó nemzetközi volt már és mégis sajátosan pesti : kicsit vásári, kicsit előkelősködő. Ez a városrész, amely olyan görcsösen szereti az otthon falai között zavartalanul érezni magát, itt engedett hagyományaiból. Zajosabb lett, a kávéházak terraszain cigányzene és jazz szólt, ide átáramlott a »falakon kívüli« Budapest, itt úgyszólván megfiatalodott, meghangosodott a város. Ha jól fülelt valaki, idegen szavakat hallott, térdnadrágos angolokat látott, magaslábszárú nőket, ahogy az alkonyodó Dunaparton figyelik a kicsit levantei zsibvásárt, a Duna rácsainál Magyari Imrét hallgató utcagyerekeket és a szegényeket, akik a Belváros rejtett utcáiból jártak ki a partra szellőzni. A szállodák utcáját egy szobor őrizte : a Dunai Szél, lobogó hajjal, combhoz tapadó szoknyával, olyan természetesen állva az aszfalton, mint az, amit jelképezett : a pesti ember. A Petőfi-téren elhalkult a zsivaj, itt a költő állt, égnek emelt ujjakkal és körülötte, gyerekkocsikban, rollereken futkosva, amire esküdött : a szabadság és a szerelem. A Duna felett feltűnt, szinte a házak közé karolva be, a sárga híd, s alatta egy pillanatnyi nyugalom a múltból : a templom. Elásva szinte a mélyben, sárga falaival, a falakhoz tapadó bódékkal, kapuja előtt a vadon kis parkkal. Amikor itt, ezen a tájon, még gyermek voltam, ebben a parkban, az egymásra hajló, egymás illatát szívó füzek és olajfák alatt találkoztak a szerelmesek : cselédlányok és dunai hajósok és nem zavarta őket a vízhez lesétáló agg szerzetes, aki a közeli rendházból indult félórás sétára vacsora előtt. Akkoriban, az új pompázatos épület tövében, állt még a régi rendház is, rostélyos ablakaival, később telepedett csak a helyére, görög templomba zárva, — városszépítők tudják csak miért, — a sebzett szívű királyné. A rendház mögött öreg házak, — ez már a múltból szinte a maga egészében ittfelejtett Belváros volt, ahogy egykor élt és lélegzett. A Galamb-utca végtelen hosszú udvarú, mosogató-és mosóvízszagú házaival, rozzant küszöbjeivel, elbújva a görög templom alatt, a sarkon a Krisztházzal és a házban, félig a föld alatt, a sörszagú, homályos vendéglővel, amely az én gyerekkoromban úgy fogadta még ritka vendégeit, mint száz évvel ezelőtt. E sétán, amelyet most a múltba tettünk, elérkeztünk a kisvárosi Belvároshoz, — túl a reformkor történelmet idéző palotáin, a lelkes levantén, a fényreklámos Váci-utca nagyvárosi nyüzsgésén — a csendhez, a szegénységhez, a fénytelenséghez. Itt születtem és itt nőttem fel, nékem ez a Belváros volt és marad a legkedvesebb. A nagyvilági Váciutcában színes boltok elrejtettek még egy-egy régi házat, azt például, ahol két költő halt meg, Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály, a Kristófszoborral szemben a házat, amely egy régi Altmetszetről úgy néz ránk, ahogy a mi éveinkben is felénk tekint, — a »külvárosi« Váci-utca már más volt. Ide ritkán tévedtek idegenek, a villamos, 108 BELVÁROS