Budapest, 1946. (2. évfolyam)

3. szám - THURZÓ GÁBOR: Belváros

ami elcsörömpölt két szűk utcán át, szinte idegen volt. Itt még az utcák neve is más : a Molnár-utca, öreg viskóival és kiskocsmáival, a Borz-utca apró palotáival, a Pintér-utca szűk sikátora vak tűzfalaival, a Szerb-utca, amely arra emlékeztet, hogy valaha szerbek laktak e telkeken. Zárt kis város ez, — templomai vannak, az udvarokon betemetett vörösmárvány kutak, olyik házra vadszőlő fut fel és a város szívében itt lakik az egyetlen temető, ilgy mint hajdanában, templom körül, ecetfák és füzek, gesztenyék és akácok alatt behorpadt régi, cirillbetűs sírokkal. Aki nem járatos erre, eltéved a szűk és kanyargós utcákon. A Só-utca a régi Sóházat idézi, a Bástya-utca a régi város-bástyát, amelynek látni még befalazott nyomait. Milyen andalító utcanevek : Képíró-utca, Kaplony-utca, Reáltanoda-utca! A Belváros itt követi a régi városfalak útját, a Magyar-utcán úgy mehetsz végig, hogy megkerülöd a régi várost, amelynek falai között Vásárhelyi András énekelt még az »angyaloknak nagyságos asszonyához«, a Szűzhöz. Amikor én itt gyermek voltam, csak a régi ben szülöttek laktak errefelé : papok és házmesternek, iparosok és kikopott színésznők, kispénzű grófok és krájzlerájosok. Itt mindönki tudott a másikról mindent, a gyerekek szinte közszemlén nőttek fel, nem voltak családi titkok és esemény volt, ha rozoga, de formás bokáin eltipegett Pálmai Ilka, hogy litániára menjen az Angolkisasszonyokhoz, esemény \ olt, ha a gáláns agg gróf, a fehérszakállas a Borz-utcából új hölgynek adta a kisajtó kulcsát. Ha Pesten, ebben az ielegen városban, ahogy nevezik, volt összetartás, sorsközösség, szegény és gazdag közti patriarkális összetartás, akkor ezen a tájon volt. Amikor, hét évesen, először merészkedtem ki egyedül a falai közül, úgy éreztem, messzi és idegen világba jutottam. így éltem és ezt láttam a Lánchíd és a Ferenc József-híd között harminchárom éven át. Láttam a régi Belvárost, ahogy bontották, ahogy csinosították, láttam ezt a régi életet, — és ha ágyamból kinéztem az ablakon : harminchárom évig ugyanazt a mohos tetőt láttam és mögötte a betolakodott tűzfalakat. Mi lett volna most szebb, hirtelen megváltozva találni mindent, úgy ahogy a pusztulás végigszántott rajta? Vagy halódni és elmorzsolódni látni ezt a világot? Itt születtem, tanuja voltam hagyományainak és növekvésének és itt maradtam akkor is, amikor csákánvoknál kegyetlenebb pusztítás zilálta szét ezt a régi arcot. Amig fegyverek látogatták ezt a szülőföldet, a végzet, — vagy a szerencse, s inkább ebben hiszek. — arra renelelt, hogv kint éljek, járjak, fussak, horelággval a kezemben, a Belváros rettenetes tizenhét napján, a meghitt utcákon. Meglapulva egy kapu alatt, hallgattam a hulló bombákat, néztem ahogy beleharap az akna egy öreg falba, leszakít egv erkélvt és elmos, elsoelor mindent, amit szerettem. Tanuja voltam a pusztulásnak, s ha akkor fájt is, most tudom, hogy így voltam hűséges szülőföldemhez. Amíg a Károlyi-kertben, vagy valamelyik udvaron temettem, egy kicsit a multat is föld alá ástam : az emléket a nyugalmas, csendes sziilőfölelről. a régi alkonyokról a néptelen utcákon, a hűvös kapualjakról, melyek mögött csak az élet kis szenzációit, a születést és halált ismerték a lakók. Eltemettem az estéket a Dunaparton, az öt templomból versenyt hangversenyező harangok szavát, a hajelani feltámadási körmeneteket, a mikulás-vásárt a Főváin-téren, a piacot a Ferenc József-híd ívei alatt, a régi halászbárkákat a Dunán. És a temetés után neki kellett aztán gyürkőznöm, hogy megbarátkozzam az új Belvárossal, — a sziget után a kikötővel. Itt éltem harminchárom éven át, ahogy valamennyien éltünk : rejtekben és most meg kell szoknom az új Belvárost, amely a pusztulás után város-vége lett. Vörösmarty, az árvíz után az utcákon járva, így szól szentelt borzadállyal : »mint egy kisértet föl kele kínjaiból. És hogy látta magát elképtelenedve magától S feldúlt utcáin a zabolátlan özönt, ínségnek kezeit művei hosszú során : Megrendült fájdalmában . . .« Én, aki az ő nyomában járok mostanában ugyanazokon az utcákon, mást látok, mint ő. Az özönvíz alámosott és beroskasztott néhány házat, mint az idő a sírokat, szennyet és szemetet hagyott a falak tövében, néhány halottat, vinnyogó, hazátlan állatokat, — de a város megmaradt. Mit találok én meg a régi városból? Az északi kapunál vízbe romlott a híel, talán az oroszlánok is eltűntek, az Európa-szálló néhány csorba tűzfal, a hajdani Lloyd-palota kiégett, falai vannak csak meg és ki tudja, áll-e még udvarában a mosolygó Minerva? A nyüzsgő levantenak nyoma is alig van, a villamos rásétál a korzóra és iitjavak falak, füsttől kormos romok mellett visz el. A Vigadó nagytermébe, ahol Liszt játszott egykor, belátni a Dunáról és a szobrok orrát kikezdte a pusztulás. És beljebb, a Váci-utca? Sebek, sebek, — kietlen ablakok, beszakadt homlokzatok, de alul ragyogó üzletek, mintha egy csúf vénasszony, kortól és emlékektől rozzant, aranyfogakkal szépítené odvas száját. A templomban, a hajdani híd alatt, csak árnyak miséznek a törött oszlopok alatt, a csorba oltáron, körülötte földig szakadt paloták vagy házak, ahová lakók helyett egy-egy januári éjszakán a tűz költözött be, hogy kiégessen, kifüstöljön mindent. Mint 109