Budapest, 1946. (2. évfolyam)

3. szám - SŐTÉR ISTVÁN: Dísztér

mosolya, hirtelen, ennyi szemtanú előtt, álmukból ébredező emberek kíváncsiságának kiszolgáltatva, mélyebben és kínzóan éli át nyomorúságát, megaláz­tatását, mint valaha is odahaza, ahol, ám idegen szemek elől rejtetten, néha még nagyobb gyötrelmeket állt ki. A beteg megnyugszik s visszadől párnájára, de mielőtt még az asszony el tudna újból helyezkedni az ágyául szolgáló karosszékben, felhangzik, most azonban már gonosz ingerkedéssel, kötekedőn és bosszúállón: — P .... ni akarok! S mivel ő nem mozdul, némaságával akarván elaltatni a kaján szeszélyt, egyre dühödtebben hang­zik, az önkívület követelődző tehetetlenségével : — P .... ni akarok! Mint valami féktelen, megátalkodott gyermek. S hangja betölti a tágas pincét, visszhangzik a hosszú barlangfolyosókban ; még az alanti emeleten elhelye­zett katonák is felébrednek : nyöszörgés, dörmögés hallatszik, ébredő csecsemők sírása, káromkodás, megélénkül az egész pince, gyertyák gyúlnak, székek, padok recsegnek a rajtuk megmozdulok súlya alatt. Horák doktor ingerülten dörzsöli álmatlanságtól gyulladt szemét : rossz alvó, s első szenderéből riasz­tották föl — gyűlölködőn méri végig a nyomorultat, ki már harmadik éjszakájukat teszi tönkre. Igen, így megy ez már három nap óta — alig hogy elhelyez­kedtek s álomra hajtották fejüket, felhangzanak a dühöngő szavak, az ordítások és rikácsolások, a gerinc­sorvadásos bíró iszonyú átkai, s mire, félórák múlva, ismét lecsendesül a felbolygatott terem, újból kezdi, néha hajnalig! Micsoda céltudatos, ravasz elszántság lakozik ebben a meghülyiiltben : lehetetlen fel nem fedezni dühöngéseiben a logikát és a szándékot — feleségén és lakótársain tölti ki titokzatos bosszúját, í az ostrom ostorához a magáét is társítva! — P .... ni akarok — visszhangozzák a pince­folyosók és lépcsők, a szellőzőaknák és a sziklába vésett rekeszek, s az asszony, habár tudja, hogy szavainak értelme nem jut el hozzá, csitítani, nyug­tatni próbálja, de ezzel csak önmaga ellen fordítja a kiszámíthatatlan haragot : — Te ringyó! — ordítja a paralitikus. — Te aljas szuka! Mindenki rongya! Meg akartál ölni! Nem engedted, hogy hugyozzam! Éheztettél! . . . Gyilkos! Elraboltad a pénzemet, az értékpapírjaimat. Szemem láttára csókolódzol a szeretőddel! Vén ringyó! . . . Bíróság elé állítalak! Ott felelsz majd a bűneidért! . . . Fel fogom jelenteni magát : elfogatom, s gondosko­dom, hogy a vizsgálati fogság ... a vizsgálati fog­ság . . . Rabló! Most majd meglakolsz, csúf boszor­kány! Már nemsokára kiszabadulok innét : kiszaba­dítanak, s akkor jaj nektek! Leleplezem magukat, hiába bújnak most pincékbe . . . Pincékbe, maguk rablók, szélhámosok! Pincébe zárják magukat! . . . Téged is oda záratlak, te vén ringyó! Kuncogás és felháborodott suttogások : az asszony megszégyenülten, kétségbeesetten áll — »ezt nem tűrhetjük tovább! Ez nem egyeztethető össze az egészségügyi előírásokkal, ez közveszélyes« — mél­tatlankodik Horák doktor. De a paralitikus tovább rikácsol, kéjesen, élvezettel ízlelgeti a feleségére szórt jelzőket. A nyugalmazott ezredes, aki családjával a pince túlsó sarkában tanyázik, úgy véli, segítségére kell sietnie, lovagiasan, a megsértett nőnek! — Nem szégyeled magad? — rivall rá a betegre, ágyához lépve. — Ez a szent asszony megérdemelné, hogy a nap minden órájában kezet csókolj neki. S azzal pofonüti a bírót, kivel annakidején, mikor még betegsége nem vált ily félelmessé, kellemes órákat 101

Next

/
Thumbnails
Contents