Budapest, 1946. (2. évfolyam)

3. szám - SŐTÉR ISTVÁN: Dísztér

töltöttek együtt a Fehér Galamb kicsiny terraszán, sör és sóskifli mellett. A pofonra megszeppen és elhallgat a beteg ; riadtan pislog, makogó hangokat hallat, visszahanyatlik az ágyra ; talán fel akarna emelkedni, ismét, de egyedül tehetetlen és könnyek — talán a fájdalom, a düh vagy a hülyeség könnyei — jelennek meg arcán. Az asszony is odalép hozzá, s gonoszság nélkül, inkább csak a tanulságra intőn feddi, mintha azt remélné, hogy szavai az értelem talajára akadnak : — Látod? . . . Meg tudsz-e most mozdulni nélkülem? Mi? . . . Tehetetlen vagy nélkülem, úgye? Ki etetne, ki öltöztetne, ha nem én? Ki hordaná neked az ágytálat? . . . Most mozdulj meg, ha olyan nagy legény vagy! Üsd vissza Sándort, ha tudod! No látod! Hát úgy vigyázz magadra ezentúl! A pince helyesli a pofont és az intést. Az asszony szavaira mély, értelmetlen morgással felel a beteg, mint házához láncolt kutya, mely nem tudja megharapni a kapun belépőt. És csend lesz, ismét kialszanak a mécsek : a mosodásné, ki a ház többségének helyeslésével vörösképű német katonát fogad éjszakánként ágyába, türelmetlenül fészkelődik a férfi oldalán. Másnap reggel, a konyhán a bíróné tűri, hogy rábeszéljék : hivasson orvost és adasson csillapító injekciókat. Kit hívjon inkább? — tűnődik magában, a magántanárt az Űri-utca 30-ból, vagy Horákot, a szomszéd ágyról? Végül is, mardosó lelkiismerettel, mint aki tudva, megfontolva gonosztettet követ el, Horáknak szól, Horáknak, ki harmadik éjszakája nem aludt a beteg miatt! . . . Este, lefekvés előtt adják az első injekciót ; a tűket a tűzhelyen főzték ki, ugyanabban a kis vasfazékban, melyben eddig a lágytojás készült. Kíváncsian sereglenek körébiik szomszédaik ; a beteg sárga bőre a felhajtott pizsamaujj alatt . . . Némán, részvétlenül tűri a szúrást, s elalszik nemsokára. Csendes, nyugodt éjszaka, három nap óta az első! Reggelre azonban kiderül, hogy ezentúl már a többi is ilyen lesz, mert kínzójuk nem ébred fel többé! Holtan, mereven fekszik, láztól mindig vörös, nagy fülei fehérré hűltek. Az asszony rémülten áll, mint aki le sem akarja már tagadni önmaga előtt, hogy előre tudta : így lesz! S bizonyára így akarta is. Nem, ez nem lehet véletlen, s e tettnek éppúgy részese ő, mint akár Horák, akár a többiek. Lakótársai azonban magukban másként vélekednek : dicsérik az orvost, mintha valami szerencsés gyógyítást vitt volna véghez, s odafönn, az udvaron már ügyesen szegeli az asztalos a ládafalakból összerótt koporsót ; sajnos, a temetést halasztaniok kell, mert a megfagyott földről szikrázva síklik le az ásó, s az aknatűzben nem akad ember, aki a temetést elvégezné. A halottat elhelyezik a koporsóban, mely, sima lapjával és merőleges oldalfalaival óriási fadoboznak tetszik — s mivel másutt nincs hely, a lépcsőfeljáróhoz viszik, épp a konyha ajtajába. Idegenek és katonák, kik egy-egy légitámadás elől tértek be az óvóhelyre, nem tudván mit tartalmaz, letelepednek a ládára, pipáikat szíván, vagy szalonnázva. Már beköszönt péntek, s még mindig nincs eltemetve a halott. Odakünn, a téren, a honvédszobor körül, kis temető keletkezett, s már a bíró keresztje is elkészült, már helyét is kijelölték egy orgonabokor mellett, de várni kell még, várni, amíg enged a fagy s elvonul, elcsitul, félnapra az aknák esője. Péntek van, s az asszonynak eszébe jut, hogy este Miklós jön vacsorára, fáradtan; megígérte az unokaöccsének, hogy mákostésztával várja : szegény fiú, egész nap az ütege mellett egy villa kertjében — háromszor csapódott melléjük légibomba, köröskörül a fák ágain akadt, légnyomás feldobta katonaköpenyek . . . szörnyű lehet, szegénynek! Délután lakásába merészkedik, s szétroncsolt bútorok közt, csikorgó, ropogó üvegcserepeken gázolva, előkeresi a férje ruhái közé rejtett maradék cukrot és mákot. Már sötétedik : igyekeznie kell — izgalom vesz rajt erőt, siet a pincébe, vizet forral a konyhában, mely ilyenkor már zsúfolásig megtelt, alig tud megfordulni benne, lisztet önt a lábosba, kikeveri a tésztát, s helyet keres, ahol kinyújthatná. A sodrófát is, a gyúródeszkát is lehozta lakásából, de nincs egy asztal, nincs egy nyugodt sarok, mindenütt főznek, krumplit hámoznak, ételeket kavargatnak, egymást lökdösik a főzőnők, gyermekeket etetnek és mosdatnak a melegben, mécsekbe töltögetnek olajat ; hóna alá kell vennie a gyúródeszkát és a sodrófát, mert csak így tudna velük átfurakodni a tömegen. Pedig már késő van, talán be sem tudja fejezni . . . Körültekint tanácstalanul, s az ajtó mellett szinte hívogatja egy csendes, nyugodt hely, egy láda fedele : micsoda szerencse, hogy a többieknek nem jutott eszébe! Letelepszik, elhelyezi a deszkát, rajta a tészta kis halmát, s már izgatottan, türelmetlenül, serényen munkához lát, szép, sárga-fehér lappá kerekül fája alatt a tészta, s mikor hirtelen rádöbben, hogy mi szolgál asztalául, megretten, visszaborzad, émelygés, hányinger vesz rajt erőt, de megkeményíti lelkét, dacosan, mint akinek többé nincs joga undorodni, s mivel már csak a célt látja szeme előtt, konokul, elszántan, szédelegve dolgozik tovább ; csak szíve és torka remeg, de keze nyugodt és biztos, — gondolja magában rémülettel: akár a gyilkosoké! 102