Budapest, 1945. (1. évfolyam)

2. szám - FODOR JÓZSEF: Budapest, ősz

diózusabb alkotógéniusza, Bartók Béla • sírjánál. HARTÓK, zenéjén keresztül, nemcsak a muzsikusok szűkebb köréhez szólott. Mint minden valóban nagy alkotóművész, művészetén túl, emberi nagyságával, erkölcsi magatartásának egyértelmű és megmásíthatatlan princípiumaival hatott legáltalánosabban. Minden emberi és művészi megnyilatkozása valóságos hitvallás a művészi és emberi igazság mellett, amelynek egész életében olyan megszállotja volt, hogy érte még az emigráció keserűségeit is vállalta, amikor úgy látta, hogy itthon nincs már módjában ezért küzdeni. Több volt ő nekünk az Egyesült Államokban, mint más nemzetek szellemi elitjének képviselői. О annak a Magyarországnak volt szellemi követe, amelyet a külföld igen kevéssé ismert, vagy amelyre к létezéséről egyáltalán nem is tudott. Л nagy költők, nagy művészek és nagy szabadsághősök Magyarországának. Ezt a Magyarországot a kél világháború közti időszak hivatalos külügyi kiküldöttei nem igen képviselték. Az akkori Magyarország külföldi követei és reprezentánsai, igen kevés kivételtől eltekintve, olyanokból rekrutálódlal", akiknek semmiféle kapcsolatuk sem volt a magyarság legmélyebb létproblémáiba vágó politikai, gazdasági és kulturális kérdésekkel. Igaz, Bartók nem volt aktív politikus. Ámde művészi és emberi megnyilatkozásai félreérthetetlenül eldöntötték politikai állásfoglalását. Demokrata volt a szónak legmélyebb és legkeményebb értelmében. Nem volt gazdasági szakember sem. Azonban népdalgyűjtései során bejárta az ország minden vidékét és közvetlen tapasztalatok útján ismerte meg Magyarország gazdasági vonatkozású kérdéseinek egyik legfonto. sabb területét, a nincstelen szegényparasztság bajait s ezzel kapcsolatban a földkérdést. Vájjon az ő Egyesült Államokbeli kultúrmissziója nem volt-e több s nem hozott-e a magyarságnak abban a nagy nemzetközi érdektelenségben, értetlenségben és idegenségben, amely minket a világban körülvesz, egymaga több megértést és elismerést, mint elégtelenre vizsgázott hivatalos követeink és kultúrattaséink tokajiboros propagandája? Annál is inkább, mert hiszen Bartók művészi munkássága mellett népzenetudományi kutatásainak eredményeiben éppen az ellenkezőjét hirdette, mint amit az elmúlt rendszer soviniszta magyar politikája hangoztatott, azt tudniillik, hogy a dunavölgyi népek, magyarok, románok, szlovákok, rutének, délszlávok, horvátok az évszázados együttélés folytán népzenéjükben is világosan kimutatható népi-kultúrhatások alapján sokkal több közösséget mutatnak egymással, mint ellentétet. Egyben pedig mindenekfölött megegyeznek : ösztönösen, mint tőlük teljesen idegen idiómát, kizárják magukból a német hatást. Ezért éreztük mindig, hogy az elmúlt években ránkszalcadt sötétségben, esüggedéscink nehéz óráiban sokszor az adott új erőt a kilátástalannak látszó harc folytatásához, hogy tudatunk mélyének tükrében ott világlott a bartóki fárosz visszfénye. Felmérhetetlen tragédiája a sorsnak, hogy most, amikor a magyarság, habár ezer sebből vérezve, szétzilálva, de mégis megtalálja önmagát, elvesztette azt, aki végre elfoglalhatta volna méltó helyét közöttünk. Mert amíg Bartók körünkben járt, barátok, tanítványok és rajongók aránylag kis csapatán kívül nem sokan vettek róla tudomást. Hivatalos elismerés — bár ilyesmit sohasem várt, de amely az élet anyagi küzdelmeiben sokszor megsegíthette volna — jóformán csak a főváros részéről érte. 1907-ben a pályája kezdetén álló muzsikust a Ferenc József zeneművészeti díjjal tüntették ki. Egyik legkitűnőbb művét, a Táncszvitet, a főváros megbízásából komponálta Buda, Pest és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójának ünnepségeire, 1923 november 17-re. Első zongoraversenyét 1936 szeptember 2-án személyesen játszotta a Buda visszafoglalásának 250. évfordulója alkalmából rendezett hangversenyen s végül 60. születésnapját — az akkor már távollevő mester emlékezetére —- csak a főváros ünnepelte meg hivatalosan. De a legnagyobb festivált, amelyre pedig már örömteljes szívvel készülődtünk, Bartók Béla hazatérésének ünnepségét, immár meg nem rendezhettük. Szegényebbek lettünk a valóság egy darabjával és halhatatlan nagyjaink pantheonjában az emlékezés örök lángjáról újabb mécsest gyújtót tunk. FODOR JÓZSEF y „ Ss/s í/a/te-ő / Alkonyodik, szép városom, Szép Budapest, alkonyul; Sárga útra, méla romra Sárga-aranylomb borul. Ablaktalan szem homályát, Vérző oldal üregét, Szánja a fa — lombját sírván — Házak pőre szégyenét. Hallgat az ősz, sír a lombja, Hül az árnyék, nő az est; Dideregve, tépve, rongyban, Néz a ködbe Budapest. Ablaktalan vén házakra, Hol port sírnak tört falak, Hol tetőtlen durva csonkok. Vert gerendák mállanak. Szánja a fa, szánja az ősz, Szánja tán az Isten is, Vad kénytől tört Budapestem, Megvert a rossz, a hamis. Néz belé, vakon mereszti Házak fényholt ablakát, Ködből, szélből sírva sejti Szép emlékek illatát. Hull a rőt lomb. óva fedné, Aranyfedél, halk fedél; Fáját hagyva eltemetné Sok sebét a falevél. Nem szikrázik éji fényben Büszke házak vén sora, Nem pompáztat ősi várat Ősz Budának távola. Vén emlékre, méla estre A lehulló nap ragyog; Osz alkonyban, vén emlék közt Bús Budapest mosolyog. 65