Budapest, 1945. (1. évfolyam)

2. szám - VERES SÁNDOR: Bartók Béláról

Bartók Béla. (Ferenczy Bcni rajza) Цела Барток, (Рисунок Бени Ференци) Béla Bartók (Drawing by Béni Ferenczy) Béla Bartók. (Dessin (le Benjamin Ferenczy) VERES SÁNDOR BARTÓK BÉLÁRÓL 1937-BEN történt. Egy októbervégi estén, a Tudományos Akadémiáról — ahol akkor délutánonként a magyar népzenei összkiadás sajtó alá rendezésén dolgozott -— hazajövet, elkísértem egy darabon. Abban az időben a finomabb idegzetű emberek már megérezték a politikai légkör feszültséggel telített vibrálását és mélységes aggodalommal nézték a magyar égbolt alján sötétedő viharfelhőket. Magyarország akkor még látszólag a jólét és boldogság földje volt. De akik nyitott szemmel járták útjait, azok tudták, hogy a csillogó felszín alatt súlyos, meg nem oldott társadalmi, politikai és gazdasági kérdések sokasága mállasztja az alapépítményt. És borzongva tekintettek a nyugati határszélen túlra, ahol a náci zsarnokság embervéren hizlalt szörnyetege mind vésztjóslóbban emelgette karmait és hallatta barbár üvöltözését. Erről beszélgettünk gondterhelten a fényreklámok színes villódzásában boldog gondtalanságot mímelő belvárosi utcán, majd meg arról, hogy mit kellene tenni? Talán el kellene menni olyan országba, ahol az emberek tiszta gondolkozását, szabad látását nem rontotta meg, nem homályosította el az európai népek körében egyre terjedő agybaj. Es amikor az egyik belvárosi kiadócég kapujában — ahol éppen egy új folklór-tanulmányával kapcsolatosan volt valami dolga — elváltunk, azzal búcsúzott, nem tudja elképzelni, hogy itthagyja Magyarországot, hiszen — mint mondá — »mit csinálnék a népdalfelvételeim nélkül, amiket nem vihetnék magammal«. Ámde az idő múlásával és a helyzet rosszabbodásával a maradás vagy kivándorlás problémája még csak akutabbá vált. 1939 nyarán már mind gyakrabban kísértett a háború réme s magam is akkor Londonban kétségek között vergődve, írtam neki. tanácsát, véleményét kérve a hazajövetel vagy kintmaradásra vonatkozóan. íme kortörténeti érdekességü levelének egy errevonatkozó része : »Az az értesülése, hogy én Magyarországot elhagyom, téves. De ez a hír már egy idő óta el van terjedve — sokan szóltak nekem erről. Más kérdés persze, hogy ki kellene-e vándorolni (amennyiben lehetséges), vagy sem. Többféle szempontból lehet ehhez hozzászólni. Ha valaki ittmarad, holott elmehetne, ezzel haUgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történik, mondhatják. És ezt még meg sem lehet nyilvánosan cáfolni, mert akkor abból csak baj lesz és céltalanná válik az ittmaradás. Viszont azt is lehetne mondani, bármilyen kátyúba is kerül az ország szekere, mindenkinek otthon kell maradnia és segítenie a dolgokon tőle telhetőleg. Csak az a kérdés, van-e belátható időn belül remény arra, hogy eredményes segítőmunkát lehet elérni. Hindemith ezt próbálta Németországban 5 évig, de aztán, úgylátszik, elfogyott a bizalma. Nekem — dehát ez teljesen egyéni dolog — nincs semmi bizalmam. Viszont bizonyos munkákat (még legalább egy esztendeig) csak itt végezhetek, mert múzeumi anyaghoz vannak kötve. Másrészt nem látok sehol olyan országot, ahova érdemes volna kimenni, ha egyszerű továbbtengődésnél többet akarnék. Szóval egyelőre teljesen tanácstalanul vagyok, habár érzésem azt mondja, aki csak tud, menjen el. De másokat ilyen irányban befolyásolni nem akarok.«... »Itt bizony jócskán romlottak az állapotok. A választás eredménye sem olyan rózsás, ahogyan azt egyesek látják«. Majd lejjebb : »Aztán meg bármely nap arra ébredhet kormányunk feje, hogy »megbízható« többségének javarésze átpártolt a nácikhoz«. (Azóta láttuk, hogy ez be is következett.) A LEVEL csupa aggódás, tanácstalanság. Teljes bizalmatlanság a magyarországi politikai viszonyok fejlődésével szemben. És bármennyire kísérti is az elmenetel, minden érzelmi szál s az egyéni segíteni-tudás esetleges lehetősége idehúzza, valósággal kibúvókat keres, hogy ne kelljen a végső konzekvenciákat levonnia. Nem ő volt az egyetlen akkor itt, akiben jó magyarság és igaz demokratikus meggyőződés ilyen kényszerű belső harcot vívtak. 1940 őszén azután mégis elment. Eltávozott, mert úgy látta — s mily jól látta — hogy megszűnt a lehetősége minden egyéni kiállásnak a vad indulatok feltartóztathatatlan rohanásával szemben. Indulását halogatva, szinte az utolsó pillanatban szánta rá magát az útra, de még akkor is a félévutáni visszatérés gondolatával, hiszen még gyermeksorban levő fiát sem vitte magával. Elment olyan országba, ahol az emberi jogok és a szellem tisztaságának zászlaját magasan hordozták, ahol a szabadság eszménye nemcsak frázis, hanem komoly valóság és kitörölhetetlen élmény az emberek lelkében. Csodálatosan tisztavonalu arcán és mágikus tűzben égő szemeiben a magyarság igazi képének vonásait és az európai kultúra humanista tanításainak betűin kifinomult látását vitte magával Amerika népei közé. És most, amikor az emberiség történelmének egyik legvéresebb szakasza lezárult, amikor Európa valamikor egyik legműveltebb népének dühödt ordasokká vált, pusztító csordáit a világ szabadságért, egyenlőségért és testvériességért harcbaszállt népei szétverték, a lassan-lassan újra magára találó művelt emberiség megrendülten áll a távol hazájától örökre elköltözött, immár Amerika földjében álmát aluvó mester, korunk egyik legnagyobb egyénisége és leggran-64