Budapest, 1945. (1. évfolyam)

2. szám - KERÉKJÁRTÓ BÉLA: Paul Valéry budapesti látogatása

I r KERÉKJÁRTÓ BÉLA PAUL MLERY BUDAPESTI LÁTOGATÁSA Fragments des memoires d'un poete ( Töredékek egy költő emlékirataiból) PAUL VALÉRY budapesti látogatásáról, párizsi és genfi találkozásainkról gyűjtök össze néhány emléket. Töredékek ezek, mozaik-kövek, talán mégis érdeklik azokat, akik ismerik Valéry műveit, vagy ismerték őt. 1936 júniusában Budapesten tartotta összejövetelét a Népszövetség szellemi együttműködési intézetének irodalmi és művészeti bizottsága, Valéry elnöklete alatt ; Duhamel, Huizinga, Thomas Mann, Piaget, Teleki Pál és sok más, kiváló tudós, író és művész részvételével. Az értekezlet tárgya a humanizmus korunkban való szerepe volt. Valéry délben érkezett Budapestre. Ugyanaznap este előadást tartott a Zeneakadémia nagytermében, nagy és előkelő, de egyáltalán nem lelkes közönség előtt. Valéry hangja gyenge, kissé rekedt, beszéde meglehetős nehezen érthető, a terem hangszóró-berendezése pedig nem jól működött. Valéry sosem törekedett szónoki sikerre, azt hiszem, az előadás végén felzúgó taps inkább a híres költőnek, mint az előadásnak szólt. A művészszobába százával jöttek aláírásáért ; Valéry készséggel írta -nevét az eléjetett emlékkönyvekbe, vagy könyveinek e célra vásárolt, még alig felvágott példányaiba. Utána jó hangulatban távozott ; együtt mentünk Teleki Pál gróf fogadóestjére, ahol a kedves, meghitt környezetben jól érezte magát. Sokáig maradt, nem gondolt arra, hogy korán szokott lefeküdni, hogy korán kelhessen. A hajnali órákban szeretett dolgozni ; úgv érezte, agya akkor működik legfrissebben. étr? da oÁ^aQ-t^a MÁSNAP DÉLELŐTT a Gellért-szálló halljában találkoztunk. Újságírók vártak rá, hogy interjút kérjenek. Valamennyien felmentünk a szálló egy kisebb különtermébe, ahol Valéry érdekes magyarázatokba kezdett az író munkájáról, a szerző és olvasó viszonyáról, majd a feltett kérdésekre néhány személyes élményét elevenítette meg. »II у a toujours un sous-entendu entre l'auteur et le lecteur«, — »Az író és olvasója között mindig van egy bizonyos hallgatólagos megegyezés«, ez volt meggondolásának kiindulópontja, ehhez kapcsolt egy példákkal színesített, légies szövevényt. Ez a feltételezett, hallgatag megértés magyarázta meg számomra Valéry minden megnyilatkozását, akár nvilvános előadásaira, akár bizottsági üléseken való felszólalására, vagy beszélgetéseinkre gondolok. Ha \ aléryt akarom jellemezni, önként kínálkozik néhány természettudományi hasonlat. A hangvilla ? I Paul Valéry Paul Valéry Поль Валери Paul Valéry által kibocsátott rezgés, bár minden irányban egyaránt terjed, csak néhány, hozzáhangolt tárgyat szólaltat meg. A Napnak, vagy bármely fényforrásnak sugárzása az üres térben észrevétlenül megy végbe s hatása csak ott mutatkozik, ahol valamilyen tárgy visszaveri, vagy különböző színekre felbontva megtöri a fényt. Valéry szelleme sugározta a gondolatokat, s ő figyelte ezeknek hatását, de ugyanakkor saját szellemének működését is. Játszott a mások lelkén, igen, játszott, ez volt számára az irodalom s játszott a saját szellemével, hogy megismerje annak alkatát. Eljátszotta ugyanannak a témának több, eltérő, néha egymásnak ellentmondó változatát; azt mondja, hogy ezt ugyan felrótták neki, de senki sem magyarázta meg, miért nem lett volna szabad megtennie. Valéry előadásából hiányzott a meggyőzés minden szándéka. Azt tartotta, hogy véleményeket illetően a legbolondabb s egyben a legközönségesebb dolog, ha valaki azt akarja, hogy neki legyen igaza. Ezért meddőnek tartott minden vitatkozást, legfeljebb arra tartotta jónak az ellentétes felfogások megnyilatkozását, hogy ugyanazt a kérdést több oldalról világítsák meg. Nem is neheztelt, ha véleményének ellentmondanak. Gondolkodása tüneményesen logikus volt s mégis át meg átszőve paradoxonokkal. A kauzalitásról beszélgettünk egyszer; őszintén szólva, sohasem tartott sokat a kauzalitásról. Azt mondotta, szinte örül, hogy most már komoly természettudományi okok teszik lehetővé ennek az elvnek mellőzését. A gondolatoknak, lehetőségeknek minden korlátozástól mentesült nagy gazdagságában a kifejezés módjára volt legfőbb gondja. »Az irodalomnak el kell rejtenie mindazt az erőfeszítést, amellyel eljutott az eredményhez. A szerzőnek meg kell győznie olvasóját arról, hogy művét másként nem is tárgyalhatta volna. Flaubert azt tartotta, hogy egy gondolatnak csak egy helyes kifejezésmódja van, s addig kell erőlködni, míg azt megtaláljuk, vagy megalkotjuk. Ennek az elméletnek, sajnos, nincs semmi értelme. De mégsem rossz, ha követeljük. Bármely erőfeszítés sem vész kárba. Sziszifusz erős izmokra tett szert«. mrr/е Жег с 1937-BEN ÁTADTA NEKEM »L'homme et la coquille« című tanulmányának egy példányát. Nagyon örülne, mondta, ha lefordítanám magyarra. Két évvel későbben érdeklődött, foglalkozom-e a fordítás gondolatával. Őszintén megmondtam, nem 55