Budapest, 1945. (1. évfolyam)

1. szám - MÁTRAI LÁSZLÓ: A 2000 éves Budapest - KÁRPÁTI AURÉL: Budapesti levél

ságát, benső különállását. Más szóval : eredetiségét — hangszínben és hangsúlyban, mondanívói árnyalásában, művészi formaképzésében, vagyis költői egyéniségének lényegében. S ha így nézzük, már nem hasonlít senkihez, csak önmagához. Egyetlen példány, önmagába zárt világ. Az én hazám síkság a Poltaván, Ott, hol kanyarog a kis Beresztovája . . . Lelkemben él a puszta tiszta tája, Amint a mult némán dalol szaván. Pacsirta száll az ég kék katlanán, Patak hullámán táncot jár a sellő, A zölderdők lombján zenél a szellő, Míg átrepül az áldott sík hazán. Amerre jár levél libbent a fán S a hűs forrás ölébe hull magától . . . Mesék világa! Tűzmadár daláról Ujjongott lelkem éltem hajnalán. A szél erről beszél most is talán S a szél szaván üzen szívem hazája : A róna, mely rám vár a Poltaván, Ott, hol kanyarog a kis Beresztovája. íme a nyitány, amely minden közvetítő magyarázatnál ékesszólóbb. Mert önmagáért, sőt önmaga beszél. együtt villantva föl a láttató képet és szólaltatva meg a hangulatkeltő muzsikát. A költő és művész egyszerre mutatkozik meg ebben a kezdő-strófában, amelyet áradva, egyre emelkedőbb zenei sodrással, egyre élesebb és reálisabb emlék-képekkel színezetten követ a többi, egyre közelebb kerülve a háborús jelenhez, amely a költőt elhívta szülőföldjéről (Viharban keltem át a tengeren, Más partokon más álmokat találtam, Ezüstszárnyú acélmadáron szálltam, S a napfelkelte szembejött velem,), míg a haza vágyódás hullámai fölött mind nyugtalanabbul tér vissza a hívogató refrén estharang-szava : így szállt dalom fel pályám hajnalán S most visszatér a földre, mely hazája, Hol széles szteppe ring a Poltaván, Ott, hol kanyarog a kis Beresztovája. A következő versben a melankolikusan elnyújtott sorok hirtelen lebegő anapesztusokba szökkennek : A Szántól a Donig utacska halad, Az úton egy árva lovacska szalad, Kantára lefeslett, Patája sebes lett, De sírni azért se, azért se szabad. A kis ló csak szalad az éjben. Távol tüzek égnek s egy lányka sír árván valahol. Kozák feje véres, fölötte csillag ragyog és a lódobogás kopogó ütemével érkezik végéhez a Dalocska, ez a drámai lüktetésű, bűbájos kis vers, amilyen csak — »über allen Gipfeln« — igazán nagy költőtől telik. De sírni azért se, azért se szabad. Mert áll a világ — a leányka marad. Az út se szakad meg, A bú sem apad meg, Csak reszket a könny a szem árnya alatt. Ukrajnai háborús emlékek raját idézi a Föld, a Győztes és a Halott német döbbenetes realizmusa, valamint a Zsuzsanna fojtott szerelmi lírájú, majdnem végrendelkező, himnikus emelkedettsége. (Es addig is, ha bús, részvéttelen Elted keserves sorsa rádzuhanna, Úgy gondolj majd rám, mint ahogy nekem Te töltötted be lelkemet, Zsuzsanna!) A Petőfi Sándorhoz írott kunszentmártoni vers pedig megindítóan szép példája a rokonlélekben való, tökéletes költői feloldódásnak. Liszt Ferenc művészete olvadt úgy át bizonyos ponton Wagner szuggesztív varázslatába, ahogy itt Pervomajszki víziós képzelete valósággal azonosul Petőfi költészetével, még a hang közvetlensége tekintetében. Lehetetlen meghatódás nélkül olvasni ezeket a kísérteties sorokat : Szétlőtt, sötét házak. Nem én akartam. Es nem te dúltad fel nálunk a kertet ! De háború van. Tollam mellett kardom. Így jöttem országodba. Jönnöm kellett. Ez hát a zápor, mely téged vert régen . . . Ma én vagyok, kit bőrig áztatott. Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen Csak egy a csermely, mely itt lenn csacsog. Találkoztunk, bár száz év választ széjjel, Köztünk nincs per, testvérré tett a kard. Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel: Amott már halovány pirt öltött a part . . . Et venio nunc . . . utoljára, de nem utolsónak hadd idézzem a címadó Budapesti levél néhány részletét. Az ukrán költő, a fölszabadító Vörös Hadsereg őrnagya, aki a Poltaváról indult el, megérkezett a Dunához Budapesti csatában, a negyvenötös januárban, . . . Hol a harc sosem állt, hol az ágyúdörej sose szűnt Behatolt csapatunk Budapestre a ködben, a sárban S hogy a hó leesett, a magyarra a tél beköszönt. A költő izgalmas krónikát ír a város ostroma közben, véres, halálos történelmi naplót, míg »a fehér tereken az éjszaka leplet ereszt — s tovanéz a világon, tetők fölött az árva templomkereszt«. Jár az idegennevű utcákon, melynek palotái »megannyi erőd« s csapatával teljesíti a parancsot : »kicsikarni az utat egész a Dunához«, miközben vihar fütyül körülötte s a golyók szele sír. Megolvad a hó, a tetőre köd ül, a magyar katonák »fedezékeiket szívesen otthagyva, kibújnak . . . s erre igyekeznek, hol közülünk alig állanak egy kevesen«. Budapest borús éjjelein lebegett a komorság. A tetőkön a füst, kövezetre esett a cserép. Leomoltak a hidak, a náci Budára osont át, Pedig arra se várta egérút, avagy menedék. Beveszünk utakat, tereket, hidakat s az utolsót, Ha bevettük, a célban elég, ha pihenni tudunk. Ez a hadsereg érte be, vítta ki, vette be Varsót, — Ki csodálja, ha itt is előre, a célba jutunk! Budapesti csatában, a negyvenötös januárban Visz a harcosok útja. Halál vagy a győzelem int. Ma pohár-bor az élet, — örök neve lesz a halálban. Alig egy kis idő s mehetünk a hazánkba megint. A költő hangja a katonáé mögül is kiérzik. S ez a költő emberséges ember. A szívekben — és saját szívében — állított emléket Budapest drámai felszabadítására. Radó György, aki a verseket magyarra fordította, tökéletes művészi munkát végzett, ami az itt kiragadott szemelvényekből is kitűnik. Egyébként Pervomajszki nemcsak mélyérzésű lírikus, hanem lelki konfliktusokat finoman elemző drámaíró is. Darabjait a kievi, charkovi és odesszai színházak mutatták be. Orosz nyelven pedig Moszkvában és Leningrádban, georgiai nyelven Tifliszben játszották nagy sikerrel. Jelenleg mint a Pravda tudósítója tartózkodik Budapesten s egy modern magyar lírai antológia fordításán dolgozik. 34