Budapest, 1945. (1. évfolyam)

1. szám - LESTYÁN SÁNDOR: A Lánchíd regénye

LESTYÁN SÁNDOR A LÁNCHÍD REGÉNYE Szilveszter este a pincében a Hídról beszélgettünk. Akkor már tudtuk, hogy az ő élete sincs biztonságban, akárcsak a miénk. Eggyel több, akiért reszketnünk kell, mint a testvérünkért, a barátunkért: a költőért, akiről azt hallottuk, hogy elhurcolták a védett házból, a piktorért, aki levágatta a szakállát és álnéven, hamis iratokkal bujkál, az újságíróért, aki szökött katona volt, eltüzelte az egyenruháját és konzervdobozok, kétszersültek, egy hordó víz és hűtlen menyasszonya fényképének társaságában befalazta magát a sziklabarlangba. »Nem! A Lánchidat mégsem merik meggyilkolni. Annyira nem barbárok!« — mondta a szőke, szemüveges mérnök, aki Göttingában végezte a műegyetemet. Csodálkozva néztem rá. A feleségét, a fiát két nappal azelőtt hurcolták el mellőle, származásuk miatt, a Hűség Házba. A zöldinges géppisztolyosok bőrkabátos, bilgericsizmás SS-legényeket hoztak magukkal, hogy nagyobb legyen a rémület, amit megjelenésük okoz. Es a mérnök azt mondja: »annyira nem barbárok!« Nem vitatkoztam vele. Az olyan emberekhez tartozott, akik a hitleri halálkamrák füzetes rémregénybe Élet a Hajóhídon (Clarot-rajz. J. Sürch metsz.) ЖиЗНЬ на Корабельном МоСТу Life on the Pontoon-bridge (Siirch's La vie sur le ponten du Danube idessin engraving after a drawing by Ciarot) de Ciarot, gravure de I. Surieh) Pest látképe a Lánchíddal és a Hajóhíddal View of Pest with the Si (Strohmayer-rajz. Fuchstaler metsz.) (Drawing by Strohmaver, is alig-alig illő borzalmait hallgatva azt hajtogatják, hogy »Igen, igen, de Goethe!« Magamfajta az ilyenekkel folytatott vitában rendszerint alulmarad. Nem feleltem hát, a Hídra gondoltam és gyötrő vágyat éreztem, hogy láthassam. Újév napján, a szürkületben, kisétáltam a Dunapartra. A bekecs prémgallérjába húztam a fejemet, jóformán az orrom hegye se látszott ki, csak a szemem itta be szomjasan a téli panorámát, ahogy meghúzódtam a banképület sarkán, mint egy koldus, aki alamizsna után nyújtja kezét. A híd teste sötéten rajzolódott ki a képből. Itt állott egykor Alt Rudolf és a Rakpiac vedutáját festette. A bankpalota helyén akkoriban Pfeffer Ignác Dunaferdője hódított, melyért Kazinczy így lelkesedett: »A ház Gyönyör lakja!« Az oszlopos Lloyd-épületet Kereskedői Csarnoknak nevezték, árkádjai alatt a Csarnok Kávéház kerek asztalainál Jálics Ferenc borkereskedő, Koppély Frigyes bankár és Simon Flórent hites ügyvéd üldögélt s a téren, ahol most Deák Ferenc mereng kőbedermedten, hogy érdemes volt-e a Húsvéti-cikket megírni Kemény Zsigmond Pesti Naplójába, áruval megrakott parasztszekerek táboroztak. A királyi vár azidőtájt Mária Terézia-kori egyszerűségében trónolt a hegyormon, a Várbazárnak még nyoma sem volt s a nagy folyó partjához leereszkedő régi kőfalak Mátyás reneszánszának emlékeit idézték. A Híd is fiatal volt még, úgynevezett bölcsőkorát élte, egy olyan világban, mikor az apákban az tartotta a lelket, hogy fiaiknak majd nem kell remegni a szuronyos Bach-zsandároktól. A Híd, mely azért született, hogy »az ifjú, szép Pestről Corvin agg várának nyújtson hű kezet,« melyet az Akadémiát, Kaszinót, Lófuttatást, bankot és Szederegyletet alapító gróf, a napoleoni háborúk szoknyavadász huszárkapitánya — akit Kossuth Lajos a legnagyobb magyarnak nevezett — álmodott meg (de már nem láthatta, mert dr. Görgen döblingi gyógyintézetében eldobta magát az élettől), a Híd, az első állandó híd Pest és Buda között : farkasszemet nézett velem. Háta megett bús, özvegyi fáty-8