Budapest, 1945. (1. évfolyam)

1. szám - LESTYÁN SÁNDOR: A Lánchíd regénye

the Pontoon-bridges uehstaler) Вид Будапешта с Цепным и Корабельным мостом Vue de Pest avec le Pont Suspendu et le Pont« (dessin de Strohmayer, gravure de Fnehstaler) lakba burkolta az esthomály a Várhegyet. Hópelyhek szálltak ritkásan s egy-egy terepszínűre mázolt autó zúgott el mellettem, talán azért, hogy a csendet zavarja, talán német futártiszt ült benne, aki most viszi a parancsot, a Híd halálos ítéletét! A királyi lak kupoláján szűzfehér hóréteg csillogott, a Sándor grófok palotájának ablakai mögött kigyúltak a fények, holott odabenn már nem tartottak minisztertanácsokat. A Koronázó-temploin karcsú tornya néma felkiáltójelként meredt az égnek és a Halászbástya kőcsipkés párkányzata a kísérteteket várta, Fortunátus Imre, Abdurrahman basa, Petneházy Dávid és Hentzi generális szellemeit, mert a vízivárosi vénasszonyok szerint a holtak hazajárnak, ha éjfélt iit az óra s a Halászbástya zegzugos, bujócskás romantikáját különösen kedvelik. A Híd, mely uralkodni vágyott: uralkodott a tájon. Csepel felől ágyúdörgés hallatszott, tompán, elnyujtottan s ez eszembejuttatta, hogy tulajdonképen búcsúzni jöttem. Búcsúznom kell a Hídtól, melynek minden titkát, múltjának minden emlékét ismerem és most a jövőjéért aggódom. Attól félek, hogy nein éli túl az elkövetkező napokat, pedig már nem is napokat, csak perceket kell túlélnünk, hogy igazán élhessünk. Századik születésnapját készül ünnepelni a Lánchíd. Egy kicsit meg volt bántva, mikor a türelmetlen zsurnaliszták 1942 augusztus 24.-én már a centennáriumáról énekeltek, holott ezen a napon csak ünnepélyes alapkőletételének százados fordulója volt. »A híd nem hipotézis többé — írta Kossuth Lajos —, alapja letéve s vele egyszersmind egy nagy elv lőn szentesítve, mert institutiónknak ezen első találkozása az örök joggal, legelső kövét tevé le a polgári egyenlőségnek, legelső lépést tőn a polgári terhek közös viselésére.« Hat esztendővel azelőtt gróf Cziráky Antal országbíró, a Lánchíd építésének törvénybeiktatási napját »az ősi magyar alkotmány temetése napjának« nevezte. A nemesi szabadság megtépázását, a nemesi kiváltságok megnyirbálását jelent ette ez a törvény, a Híd törvénye. Országbíró uramék minden ágálása hiábavalónak bizonyult ellene. Kolb János árvagyám és makacs tábora is hasztalanul verte a pipafüstös szobában a tárgyalóasztalt, hogy a hajóhíd lebontásáért Pestnek is, Budánakis kárpótlás jár, a Lánchíd majd nagy jövedelemtől fosztja meg a két várost. A törvényt megszavazták és a hétszilvafás, kutyabőrös, vedlett, molyette rókaprémes, rozdafolt-fringiás nemes uraságok szűkölhettek, egy gyalogszemély 1 krajcárt, egy lovasszemély 4 krajcárt fizet a Hídon, válogatás nélkül! Nem a krajcárok miatt adták búnak fejüket a kiváltságos, nemesi osztályhoz tartozók. Az »egyformaságon«, nemes és nemnemes egyenlő teherviselésén volt a hangsúly. A híd-törvény megtörte a jeget, mint ahogy a Híd pillérei megtörik a Duna jegét is. hogy ne csak az állandó közlekedés legyen biztosítva a testvérvárosok között, de az 1838-as évihez hasonló kegyetlen árvíz se pusztíthasson többé! Nem tetszett az egyenlő teherviselés a karoknak és a rendeknek, a táblabíráknak. Róluk jegyezte fel Fáy András, hogy »az eszme legtöbbeknél hátborzongató, némelyeknél hajmeresztő vala. Egy előkelő tisztviselője a megyének lángbaborult arccal nyilatkoztatá. hogy ő inkább Paksra kerül le átkelni a Dunán, ha Budára menni leend kénytelen, mintsem nemes létére hídvámot fizessen.« Az alapkő-ünnepélyt az ellenzék prüszkölése nem zavarta. »Délután öt órára vala rendelve — számolt be róla annakidején a Pesti Hírlap újdondásza —, a katonaság díszruhában a hídbemenettől majdnem a Dorottya-utcának a német színház felé eső végéig, két hosszú sorban vala fölállítva. Tömérdek nep lepé el az utcákat és az úton levő házak ablakait és karzatait... Az építőudvarba és zárgátba menni kívánóknak belépti jegy mellett ötödfélig álla szabadon a bemenet. A vendégek meg valának kérve, hogy minden szerencsétlenség és zavar elkerülése végett ne terheltessenek magokat a szabott rendhez pontosan tartani, mit a közönség more patrio. meg is tőn, mert a tolás, rúgás, taszigálás a bemenetnél valóban betű szerint irgalmatlan vala, s nem egy úri asszonyságot 9