Budapest, 1945. (1. évfolyam)

3. szám - GERGELY SÁNDOR: A pesti regény - PÉCZELY BÉLA: „Az ismeretlen Táncsics”( Könyvismertetés )

gczni. hogy azután egész életét egy autodidakta lelkesedésével és odaadásával szentelje szellemi céljainak. Ezek között a célok között — bizonyára tanulságos emlékezésként saját múltjára — a nevelés, a betű útján való művelés mindig első helyet foglalt el. Még közelebb lép érdeklődésünkbe és március 15-i szerepe is igazi tartalommal telik el, ha megtudjuk, hogy börtönébe a legszegényebb magyar osztályokért felemelt szava juttatta és az ítélettel megbélyegzett írásai között ő az, aki elsőnek emelt szót, hogy a nemesség váltság nélkül tegye szabad birtokossá a jobbágyokat : »És nem vala-e véres váltságdíj századok óta minden terhet vinniök s fiaik által még hazát is ellenségtől védelmezniök, csakhogy a drága nemesség kényeimessen élhessen?« Ha pedig megtudjuk azt, hogy 1848-ban, kiszabadulása után az ő szerkesztésében indul meg a »Munkások 1 jságja« hetilap, az első munkásujság magyar földön, — még nemzetközi vonatkozásaiban s hihetetlenül korai az időpont, hiszen a »Kommunista kiáltvány« évszáma is csak 1848 ! — mely a 48-as időkben is egyedül emeli fel szavát a városi és falusi szegénység érdekében, tiszteletünk fokozódik. De időben is egészen közel kerül hozzánk, jóformán belekapcsolódik közvetlen időszámításunkba, saját korszakunkba, ha azzal is számot vetünk, hogy újabb munkásujságja, az 1869-ben indított »Arany Trombita« (Sárosy Gyula forradalmi költeményének hódoló címmel) legközvetlenebb előde a Népszavának, annak a szervezetnek első hivatalos lapja, mely rövid időn belül a Népszavát alapítja meg. LESTYÁN SÁNDOR ÚJ KÖNYVE erről az életében színes, változatos, érdemeiben gazdag egyéniségről ad hű, meglepő, váratlan és tanulságos képet. A 83 oldalas, közel 30 képpel és két nagyalakú műmelléklettel kísért kötet, mely Budapest várostörténeti monográfiáinak sorozatában, annak 16. köteteként jelent meg s ennek a számos jelentős művet nyújtó könyvsorozatnak örvendetes újraéledését is jelenti, már a címe is — »Az ismeretlen Táncsics« — azt mutatja, hogy Táncsics munkásságának új oldalait kívánja feltárni s nem annyira az egész életpálya monografikus feldolgozását tűzte célul, mint inkább ezeknek az új vonásoknak felvázolását és kidomborítását. A könyv középpontjában Táncsics Mihály »Fővárosunk« c. hihetetlenül érdekes röpirata áll s a tanulmány Táncsicsnak a székesfőváros alakulására és fejlesztésére irányuló elgondolásait ismerteti és elemzi legfőképen. S éppen ebben hozza a komoly meglepetést. Táncsics ezt a tanulmányt ismét a börtön falai között írja. 1860-tól 1867-ig újból elítélték s ezalatt készül röpirata, hihetőleg a pesti Dunasor beépítése elleni tiltakozásul. Ekkor kerül ugyanis tárgyalásra a pesti Dunasor területének házhelyekké alakítása — ahol azután a ma elpusztult szállósor kiépül — s a közvélemény' erősen megmozdul, jó érzékétől vezetve, a minden megmozdulás ellenére megvalósuló gondolat ellen. Táncsics börtönben van, ott írja művét, nem lehet szerepe a közvélemény alakításában, de éppen ez az elszigeteltsége teszi figyelemreméltóvá a művet, hiszen olyan egyéb megjegyzéseket, bírálatokat és elgondolásokat tartalmaz, amelyek részint azóta, az első meglátó igazságát dicsérve, megvalósultak, részint ma is, mint óhajtandó intézkedések, lebegnek szemünk előtt. Legyen szabad csak röviden, a szerző biztoskezű és világos ismertetése alapján, felvázolni azokat az eszméket, amik Táncsicsot vezetik műve írásakor s tisztelettel kell adóznunk a maga erejéből nagyra nőtt egykori takácslegénynek, milyen városrendezői szemmel tud városára tekinteni olyan időben, amikor ezek a szempontok még újak, idegenek, mondhatnánk túlzóak. Javaslatai közé tartoznak : az általános szabályozási terv elkészítése (a mű 1867 előtt íródott!) a szabályozási terv szerint épített házak 40 éves adómentessége, északi és déli Dunakikötő, ezeket kb. a Nagykörút vonalán összekötő körcsatorna s egy másik, kívülebb haladó, (a Reitter Ferenc-féle csatornaterv amattól független megjelenése) a Dunapart és a kivezető útvonalak erős fásítása, a Belváros szabályozása széles észak-déli átvágó utak nyitásával, a Városház-tér megnagyobbításával, a Vár ilyen jellegének megszüntetése, a budai Dunapart kialakítása árnyas sétánnyá, a Rudas- és a Rácfürdők állami kezelésbe vétele, hogy a szegénybetegek jutányosán juthassanak orvosláshoz, egy városi középpont alkotása, mely fürdőből, borcsarnokból és sétányból alakul (a mai tabáni Budapest Fürdőváros-központ gondolata) stb. De helyet talál ötletei között egy nagyszabású mulatókert a Városliget táján, hatalmas, modern sporttelep (»az ifjúságnak magát futásban, sebes járásban gyakorló iskolája, pályája«) másrészről pedig a mindinkább tért foglaló társasház gondolata »közösen építhetnek nagy házat, melynek mindenikük részben tulajdonosa lehet«. Említést érdemel szigorú tilalma a pincelakások ellen, s a következő vigalmiadószerű, tán ma is megszívlelendő gondolat : »Minden külföldi művész, kötéltáncos s bármely komédiás is, ha Budapesten előadást kíván tartani, az elsőnek egész jövedelme a fentebbi — öntözőgépek tervezésére szolgáló — összeghez csatoltassék, így adóztatván meg a főváros szépítésére«. A KÖNYV ÉRDEKES részleteiből nincs elegendő hely idézni, mai vonatkozásban is időszerű elgondolásaira utalni. Ez a rövid, példázó felsorolás legyen elég arra, hogy Táncsics biztos ítéletét, a városfejlődés útját jól felmérő gondolkodását jelezhessük, s ezzel egy új nevet, nem is csak nevet, hanem egy új egyént állítsunk be a mai és holnapi Budapest érdemes előfutárai közé, aki öntudattal írta röpirata címlapjára : »Amily mértékben teremtitek a fővárost nagyszerűvé: oly mértékben válik a hon hatalmassá, dicsővé«. Lestyán Sándor érdeme, hogy Táncsicsnak erre a jóformán ismeretlen művére bukkanva élvezetes formában dolgozta fel, levéltári kutatómunkával egészítette ki, belefoglalta az általános várostörténetbe s mindezek köré művésziesen, íróilag és jellegzetesen megrajzolta Táncsics elmosódott vonásait. A gazdag, számos újdonságot tartalmazó képanyag szemléletessé teszi az elmondottakat. Mégegyben Lestyáné a »felfedezés« érdeme ; a Tömő-utcában (2—4. sz.) még áll Táncsics Mihály háza, amit ő maga épített 1872-ben, a külső Józsefvároshoz képest becsületes kivitelben, mert »nem akartam, hogy a mi házunkban a derék munkások föld alatt lakjanak. Ezen okból úgy intéztem az építkezést, hogy csak földszinti s emeletes lakások legyenek benne«. Táncsics Mihály háza tehát az első munkáslakóház volt a fővárosban — fűzi ehhez Lestyán — olyan értelemben, hogy a munkásnak emberhez méltó hajlékot kell nyújtani. A ház még eredeti állapotában áll s ez az alkalom megérdemelné, hogy emléktábla örökítse meg a jövendőnek. 137