Budapest, 1945. (1. évfolyam)

3. szám - VIGH JÓZSEF „A nagy tábor” (Könyvismertetés)

VI GH JÓZSEF A NAGY TÁBOR (Gergely Sándor regénye) A könyv, amely csak most kerülhet a magyar olvasóközönség kezébe, az író Dózsa-trilógiájának második része. Először Moszkvában jelent meg, 1940-ben, a »Nemzetközi könyv«-sorozatban. Szomorú helyzet lehet, ha egy írót az országhatárokon kívül még a tilalom, a gondolatot gúzsbakötő elnyomó rendszer is elszakítja hazájától, olvasóközönségétől. Egy tekintetben mégis hasznos volt a külföldi megjelenés : Gergely Sándor látásmódja teljes szabadságával vázolhatta fel a parasztfelkelés korát, történelmünk legsúlyosabb következményű idejét. Az ország tömegeinek négy évszázados nyomorúsága, rabszolgasorsa, függetlenségünk elvesztése érlelődött ki a Mátyás utáni kor fiillesztő, dezolált, tragédiától vemhes légkörében. Régóta tudjuk, hogy nem a Mohács-mezei csata döntötte el a magyar birodalom sorsát, mégcsak igazi lezáró pontja sem volt a korábbi folyamatnak. Maguk a törökök sem hitték, hogy legyőzték az országot. A talpraállás mégis lehetetlen volt. A hihetetlen társadalmi nyomorúság szétforgácsolta az erőket, az oligarchák gazdasási túlhatalma ellenküzdőköznemesség 1514-ben Zápolva János vezetésével mindakét réteg megelégedésére elpusztította az ország egyetlen igazi erőforrását, a jobbágyságot. Gergely Sándor könyve elsősorban a vészteljes korszak levegőjét érezteti meg az olvasóval. Nehéz, sűrű levegő, vasban és vérben érlelődik a kikerülhetetlen. A regény alakjai súllyal mozdulnak, állandó ütemben, mint a vízbenjárók. A korszak egymást keresztező szellemi irányvonalai négy-öt szereplőben mutatkoznak meg. A világot alakító erők rásugároznak a magyar életre is. A renaissance társadalmi és gazdasági eredményei kibontakozóban vannak, a reformáció előszele nyugtalanítja a lelkeket. A rákosi jobbárvtáborban Wiclif és Husz tanait forgatják a külföldet járt papok, akiket a nyomorúság és a társadalmi megváltás hite űzött a kereszt alá. A világgazdaság rendszere már túlnőtt a hűbériségen, megnyilt az út Nvugat Indiába, s Európa rálépett a kapitalizmus útjára. A kor bankárai, a Fuggerek is elfordítják figvelmüket az északmagvarországi aranvbányáktól és Spanyolországra esik pillantásuk, ahol az amerikai aranvkereskedelembe kívánnak belekapcsolódni. Mindenképen forrongó korszak ez, új lehetőségeket hordoz. Csunán nálunk torkollik korai tragédiába. Thurzó gróf, a Fuggerek magyarországi ügynöke már rőfben méri az eseményeket, s a tőke kegvetlen realitásával nézi a politikát. A többi harácsolok més a régi módszert követik ; birtoklevelek kicsikarásával, örökbefogadtatás útján növelik ezer holdjaikat, s nvúzzák az állati sorban tensrődő jobbágvnépet. Tobzódnak, cserélgetik ágyasaikat, fajtalankodnak, mint Kanizsav, a dunántúli kiskirálv, aki lekaszabolja saiátiobbágyait,s német telepeseket ültet helvükhe. Gergelv Sándor egyaránt erőteljesen vetíti elénk az űzők és az üldözöttek világát. A párhuzamos fotografálásból szintétikus kép születik. Az író szempontja világos : a kort teljes egészében a parasztság nehéz erőfeszítéseiben kívánja megmutatni. A rákosi paraszttábor és az ország különböző részein fel-fellobbanó jobbágylázadások mágnesereje köré rendeződik minden számottévő szándék és esemény. A mi történelmi távlatunk igazolhatja ennek a felfogásnak helyességét, de a kor figurái nem láthatták ilyen koncentrikusan a körülöttük zajló eseményeket. Mindenesetre így világosabb a kép, a sokfelől mozduló cselekmény értelmet kap és semmi sem marad felesleges epizód. A regény a klasszikus époszok bőségével és teltségével lépdel előre : fegyvert és vitézt énekel. Az archaizáló nyelv ízes és történelmi levegőt áraszt. Dózsa György alakja háttérben marad, mintegy mozgatója az eseményeknek. Főhős tulajdonképen nincs is. Balogh Gábriel, a lovasok hadnagya és Mészáros Lőrinc, a parasztmozgalom lelke, a tudatos, szinte modern társadalmi agitátor vannak leginkább előtérben. Turkevey Ambrus, a tudós pap, cinikus és rejtélyes figurája eleven szín. Bakócz Tamás, a renaissanceember öregkori képe tragikus izzású. Jcbbágysorból emelkedett szinte valószínűtlen magasságba s amikor csalódásai után visszafordul a szegényekhez, már nincsen ereje, hogy felemelje Dózsa mozgalmát, s a nagyurak kivetik maguk közül. A regény időben a rákosi táborozás utolsó két-három hetét öleli fel, 1514 május 15.-ig, amikor Dózsa véglegesen a forradalom útjára lép és talpasai élén megindul Cegléd felé. Ez a rövid időszakasz elegendő Gergely Sándornak arra, hogy megmutassa a kor keresztmetszetét. Talán elsősorban azt a lelki folyamatot akarta ábrázolni, amely a szedett-vedett, sokfelől sereglő paraszttömegből forradalmi sereget csinált. A parasztság elindul a végzetes úton, hogy bosszút álljon a többszázados nyomorúságért és »uratlan« világot teremtsen magának. Szívesen követnénk útjukat továbbra is Gergely Sándor vezetésével. . . CSÓK ISTVÁN : EMLÉKEZÉSEIM. Diákkori naplóval kezdődik a művész önéletleírása : 1880 február 20. Ma délután, %1 után tettem meg az első ecsetvonást» olajfestékkel« és epilógussal végződik : »Képeim felszabadult lelkem mozaikdarabjai lesznek ezentúl is . . . Csalóka álmok, hiú lidércfények nem tántoríthatnak le többé engem az igazi útról, soha, soha!« Ami a két mondat között van : Csók István kísérőszövege ahhoz a nagyszerű szimfóniához, amit képei jelentenek nekünk, a színek és a formák varázslatos, elbűvölő hangulatával. A művész alkotásainaknincs szükségük kísérőszövegre, s ha az emlékezéseket elkülönítjük a vásznaktól, ha a tollat függetlenítjük az ecsettől, akkor is azt kell mondanunk, hogy zavartalan értéket kapunk. Egy művész önéletleírásában. emlékezéseiben nem csak azt keressük. amit magáról, munkásságáról mesél, hanem a korrajzot és a környezetrajzot is. Sőt: az ilyesfajta írásművek értékelését elsősorban azokban a szavakban mérjük le, amit a szemtanú, a kortárs, másokról jegyez fel, olyanokról, akik talán már nincsenek is s elmúlásuk után feledésbe merültek hétköznapjaik, csak ünnepeiket hagyták ránk örökségül, egy-egy feledhetetlen alkotásukban. A magyar képzőművészet memoire-irodalma különben is szegényes. Munkácsy csupán gyermekkori emlékeit jegyezte fel, Barabás Miklós önéletrajzát évtizedekig hiányosan ismertük, Ferenczy István, az »első magyar szobrász« — ahogy magát nevezte — levelezését, szülővárosa, Rimaszombat, korlátolt példányszámban adta ki, a későbbi nemzedékből pedig Rippl-Rónai az egyetlen, akire ezen a téren, mint komoly nyereségre hivatkozhatunk. Művészettörténetünk sok üres lapját, számtalan kérdőjelét, egész sereg tévedését és félremagyarázását lehetne pótolni, kiigazítani egy gazdagabb memoire-irodalom fejezeteiből. Csók István Emlékezéseit, melyekben az önéletrajz színes vázlatai — önarcképei — mellett a korról és a kortársakról festett tanulmányok és portrék a legbecsesebbek, éppen ezért kell szíves örömmel fogadnunk. Az Officina könyvkiadó méltó köntösbe öltöztette a munkát. Jó kép jó keretet kapott. (L. S.) HALÁSZ GÁBOR : MAGYAR SZÁZADVÉG. Szívszorongva vettem kezembe a finom kis könyvet, az ő okos, szerény könyvét. Közel két esztendeje lesz : egy este bekopogtatott hozzám, pesti vonatkozású képeket keresett ehhez a munkájához. Fényképeket, rajzokat választott ki és Ferrais Artúr híres Tarokk-partíjának műnyomatát. Egy hónap múlva személyesen hozta vissza valamennyit, megköszönte — ki tudja hányadszor, — s a könyvéről kezdett beszélni. Egy mondatára pontosan emlékszem: »a ma polgári írói — mondotta csendesen, — akarva-akaratlanul egy haldokló felett tartanak számadást«. Most mohón lapoztam végig könyvét, kerestem ezt a mondatot, kerestem benne a képeimet, Ferraris Tarokk-partíját, Jókai fehér fejével és Podmaniczky Frigyessel, aki kibicel, s amikor rábukkantam a mondatra az egyik oldalon és a képekre az illusztrációk között : lehúnyt szemmel próbáltam felidézni a percet, mikor még együtt voltunk. Mert ma már nincs Halász Gábor és a képek sincsenek : közös ellenség pusztította el őket kegyetlenül s én ittmaradtam az emlékkel és a hátrahagyott munkával, melyben az tart számadást a haldokló magyar századvégről, aki immár maga is halott. Halász Gábor számadása a letűnt század végéről, napjainkban kísértetiesen aktuálissá vált. Amikor írta : hangfogóval kellett dolgoznia s valósággal becsempészte a sorok közé az igazi mondanivalót : a polgári életforma nekrológját a felszabadult életforma születésének előestéjén, amikor »a tél, a márciusi, még borzongó ébredésbe olvad át«. Halász Gábor nem volt Pest-történész, ez a munkája mégis egy darab Pest-történet. Pesttörténet olyan vonatkozásban, ami legjobban hiányzik, s amit legszívesebben olvasunk : a város szellemiségének, irodalmának és művészetének mozaikképeivel. Azzal kezdtük, hogy finom kis könyv, (Officina Képeskönyvek 60—61) okos és szerény. Tegyék még hozzá, hogy kortörténetileg becses és olvasmánynak lebilincselő- Olyan, mint egy remekbe készült miniatúra, 'mely magán viseli a mester egyéniségét, (L. S.) 138