Budapest, 1945. (1. évfolyam)

1. szám - GERGELY SÁNDOR: A nagy tábor

[ott a nótaszóra. A lovassereg jöttére megálltak. A hadfiak keltették-e fel bennük az érdeklődést, vagy az élen lovagló láncpáncélos hadnagy? ... Az egyik cula nekibátorodott. Gábriel lova elé ugrott, a kantárba akaszkodott és csípejét mozgatva illegette magát. De mert a ló ágaskodni kezdett, ijedten oldalt ugrott s onnan kiabált hívogatón. FELSŐHÉVVÍZ EIS rengeteg béna meg sánta közt prímási lovasok tartottak rendet. Kis fakalyibák sorakoztak itt.Egyegy kalyibába vánszorgott be a sor elején álló nyavalygós. Odabenn levetkőzött s bemászott a forró vízzel megtelt s fával bélelt gödörbe, ahova a víz facsövön csurgott s ahonnan ugyancsak facsövön folyt el. Két-három dénárt is szedett a prímás tisztje egyetlen kéz-, láb- vagy derékfájást gyógyító fürdőért s hogy a kalyibából elfolyó kénesvíz kárba ne vesszen, kis árkot vágtak minden facső alá. Az árokba zuhogó vízben a betegek szegényebbje egy-két tojás árán is megépülhetett. Elpetyhüdten, akár a kövér disznók, hevertek a párázó kénesvízű árkokban a betegek. A várakozók le-leszóltak hozzájuk noszogatón, néha a csatlós is leordított a lováról, lódulj má hé . . . Helyébe lelöttyent a sorban elkövetkező csúzos. . . De most még a vízben elhevertek is felágaskodtak, a kalyibák körül ácsorgók is elhagyták helyüket s a mankókon nyögdölődők szinte bajukat feledve tolongtak az út felé, amelyen a keresztes lovasság kocogott feléjük. A bőrvérteken, a szív táján most már ott vérzett szabadon az ökölnyi, vörös posztókereszt. Már nem födte el mente s ködmön . . . Visítva, a mankót emelve, tisztelték meg a közelgő daliákat. Aztán nevetve, sort bontva, mert a prímási csatlósok is elbámészkodtak, fizetés nélkül csúsztak egynéhányan az árok vizébe. A többiek is bátorságra kaptak s egymást biztatva, hívogatva csücsült le valamennyi beteg a záptojásszagú vízbe. Onnan integettek nevetőn, vicsorogva az átkozódó prímási szolgáknak. Mintha száraz, aszott bokrok ágait rázta volna a szél. — Jó egészséget! — kiáltott a gödör szélén épülők felé Gábriel s serege is eldörögte a jókívánságot. A roppant harsogásra elnémultak a gödörlakók s siettek kiélvezni az ingyenfürdőt, mert tudták ; a prímási csatlósok csak a keresztesek elvonulását várják s kegyetlenül kivernek mindenkit, aki orvmódra lopakodott a vízbe. A RAKOSIA К LEGUTOLSÓJA tán tíz lépésnyire volt csak, amikor aszott öreg emberke lesett ki a gödörből. Vékony nyakára korbács csattant. Lovukról leszállva, a gödrökbe csapkodtak a prímásiak. Eszeveszetten visítozva másztak ki a vízből a sánták, a bénák. Vénekre, gyerekekre, asszonyokra zuhogtak az ütések. Sokan visszahúzódtak a vízbe s a nekidühödt csatlósok az árokpartra hasalva verték őket. A sikoltozásra megállt a tovahaladó lovasság. A végéről levált vagy tíz vértes. Robogva jöttek visszafelé. Elükön Csuka Máté nyargalt. Tömzsi, feketeképű ember volt ez az erdélyi kóborhajtó és az utána rohanó tíz huszár is Erdély rengetegeit lakta meg az utolsó esztendőkben. Űzött vadként éltek a kenyértelen hajtók s most a jajveszékelés hallatára maguktól fordultak meg, észre sem vették, hogy kardjuk kiszaladt a tokból. A prímási csatlósok lovat, gödröt s bénákat elhagyva, ugráltak át a kerítésen, árkokon. Csak a tisztjük maradt helyben. Nagy bőrtarisznyáját, amely duzzadt volt a dénároktól, hátracsapta a derekán s dühödten szembelovagolt a keresztesekkel. — Pusztuljatok! — üvöltötte korbácsát rázva. Utolsó szavát mondta el a tiszt. Csuka Máté pengéje a száját érte, rettentően s csikorogva . . . 7 Molnár С. Pál eredeti fametszete Lithography by Paul Molnár С. Гравюра на дереве Пала Ц. Мольнара Gravüre originale sur bois de Paul С. Molnár