Budapest, 1945. (1. évfolyam)

3. szám - LESTYÁN SÁNDOR: A karácsonyi csillag

vergődik a hárfa húrjain, a spinét sárgult, elefántcsont fogai fölött ametisztköves gyűrűvel ékesített, karcsú ujjak futkároznak, az aranykeretes zenélőóra, melynek látképére Barabás Galambpostáját másolta le Fáskerti úr, a festész, a Szűz imáját zengi, itt-ott egy kis zökkenővel, amit a megkopott szerkezet okoz, de muzsika ez is, az is: a szív muzsikája. Csapó Etelke első álma után csakugyan leszakította a karácsonyi papírcsillag egyik ágát és a csillagot visszatette párnája alá. Reggel azután hiába kereste: eltűnt, rejtélyesen, nyomtalanul. Felbontották az ágyát, átkutatták a szoba minden zugát, de a csillag nem került elő. . . »Petőfi volt reggel első látogatónk — meséli tovább Vachott Sándorné, — ki Etelke csillaga felől tudakozódni jött hozzánk. Ot is, mintha fájdalmasan érintette volna a dolog, — nagyot fohászkodék s egy szót nein bírt ejteni.« Két héttel később, január hetedik napján, a költő halovány arccal állított be Vachott Sándorékhoz. »Egész éjjel nem tudtam aludni — mondotta — fel és alá sétáltam szobámban, pipára gyújtottam, azt hivém, talán elfüstöli valamikép oktalan szomorúságomat. Ugyan hová lehetett, hová tűnt el oly csodálatosan Etelke csillaga és mit jelenthetett eltűnése ?« \achott Sándor, a jóbarát, a költőtárs, szótlanul kézenfogta a vendéget és bevezette Etelke szobájába. Vaehottné könnyes szemmel követte őket és így emlékezik a képre : »Petőfi, mint a villámtól sújtott, roskadt le egy székre. Szemei elvadultan meredtek férjemre, arca szürkeszínű lett s tekintete hasonló volt az őrültek tekintetéhez... De eszmélete lassanként mégis visszatért, — először is égő homlokához s a szívéhez kapott, mintha azt jelezné, hogy csak most kezd i érteni a szörnyű valóságot, azután, mint a gyermek édesanyja ravatalánál, hangosan és hevesen zokogni kezdett.« Az ágyon kiterítve feküdt Etelke, a szőke fürtök kedves gyermeke, aki éjszaka felsóhajtott : »Jaj mamám« és már nem volt többé. Mi szép volt, mi szép volt a halotti égyon ! Mint hajnalban, ha fényes hattyú száll, Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: Lengett fölötte a fehér halál. Itt vége van a történetnek. Elhallgat a muzsika is : a hárfa, a spinét, a zen élőóra. Jövő karácsonyra lesz meleg szobánk, fonott, fehér kalácsunk. Álmodj szépet, álmatlan olvasó. . ,