Budapest, 1945. (1. évfolyam)

3. szám - MÁRAISÁNDOR: Budai séta (1945 március)

BUDAI SÉTA (1945 MÁRCIUS) Borsos Miklós rajzaival Hajnalban Budára. Ötkor indulunk, gyalogosan, Szentendrére, telihold szelíd fényében, sejtelmes homályban. A helyiérdekű vasút elvisz a Filatori-gátig, onnan rövid sétának tetszik az út a Vérmezőig. A Lajos-utcán át megyünk. Amit Óbudán látok, első pillantásra ijesztő, de ez a látvány minden száz méter után torzabb lesz, valószínűtlenebb... Minden elképzelés erőtlen. Mintha nem is városrészeken át, hanem ásatások között haladna a vándor. Egyes utcákat ismergetni kell : ez volt itt a sarokház, ahol a Flórián-kávéház állott, ebben az utcában laktam valamikor — a háznak nyoma sincs, — ez a lörmeJékdomb a Statisztika és a Margit-körút sarkán néhány nap előtt ötemeletes bérpatola volt, kávéházzal, sok lakással. Most porhalom ; néhol egy erkély vasrácsa mered ki e törmelékből, mely alatt sok ember fulladt meg, köztük szemílyes ismerőseim; a németek muníciós raktárt rendeztek be a ház pincéjében s a raktár felrobbant. Itt egy házféle, ahol barátok laktak, amott egy utcasor maradéka, a Széli Kálmántéren döglött villamosok roncsai s aztán feltárul a Vérmező és a Krisztinaváros, a Naphegy és a Vár tetemének látképe. A nap süt, az idő tavaszias. Milyen ez a látvány napfényben? Oly más, mint ahogy elképzeltem; valóságosabb;a teljes, feltétlen pusztulás. A Vérmezőn döglött lovak százai, közbül tö negs'rok, polgárokkal és katonákkal, repülőgépek, gépkocsik roncsai. Az úttest közepén vándorlunk, mert a házakból potyog a tavaszi szél érintésére a gerenda, a tégla. S elben a romhalmazban emberek élnek, nők, városias öltözékben, egyik-másik csinosan, takarosan, vederrel baktatnak vizért, vagy hajlongva keresnek egy pullovert, egy mosdótálat a romok között, egy asszony téglát rak a földszinti lakás ablakába, így pótolja az ablaküveget s a házból csak a földszint maradt meg. Cicerone vagyok, ismergetem és mutogatom a tájat : ez volt a Bellevue-szálló, ott a sarokház helyén vásároltuk a gyümölcsöt, az a lyuk ott, a harmadik emeleten T. lakása volt... így érünk a Mikó-utcába. A sarkon az öreg bolgár fogad, aki fát hordott télen a pincéből a lakásba. Együtt nézegetjük most a Mikó-utca sarkáról, ami a házból és lakásunkból megmaradt. Egy ablaknyíláson át könyveket látok s egy csillárt, minden más beszakadt, tető és beomlott mennyezet, lezuhant erkély, utcára tátongó lyukak afalban. A ház és a lakás teljesen elpusztult, sürgősen le kell bontani. A házmester elesett az ostrom alatt; özvegyét megtaláljuk a pince mélyén; itt ül napok óta egyedül és vár valamire. Kimegyünk a Vérmező sarkára, itt földelték el a férfit, lepedőbe göngyöltén, mint a múmiákat, döglött lovak között megtaláljuk sírját. A két ember, aki a házra vigyázott — a házmester és K. úr, a házparancsnok, — egy napon halt meg, most egymás mellett nyugosznak. A ház végzete betelt, a falak elpusztultak, mint őrzőik s minden, amit őriztek. 96