Budapest, 1945. (1. évfolyam)

3. szám - MÁRAISÁNDOR: Budai séta (1945 március)

A lépcső, mely emeleti lakásunkhoz vezetett, leszakadt. A törmelékdombon át valahogyan felmászunk az emeletre, a fürdőszobán át be lehet jutni a társalgóba s innen az én szobámba. Ez a szoba nem sérült oly kegyetlenül, mint a többi, melyre rászakadt a tető és a második emelet. Szobámban, a kályha cserepei között, megtalálom a fényképet, mely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja-Poljanai kertben. Akkor mondotta Tolsztoj Gorkijnak : »Már nyolcvanéves vagyok és sírnom kell, ha arra gondolok, hogy hiába írtam mindent és az emberek nem tanultak semmit és nem lettek jobbak.« A fényképet, melynek üvegkerete eltörött, zsebrevágom. Könyveim a padlón hevernek; de íróasztalom s a két régi francia karosszék megmaradt; s a falon töretlen üveg alatt, sértetlenül lóg Hufnagel metszete Kassáról. . . Minden más elpusztult. Az eső az ablaktalan szobában eláztatja majd a könyveket is, melyeket a lépcsőnélküli emeletről nem lehet a földszintre hurcolni. Talán, ha kidobálnám a könyveket az ablaknyíláson át az utcára; de nincs láda, amelyben elhelyezzem s aztán hová tegyem? Nincs ép lakás a környéken, nincs errefelé emberi segéderő, nincs semmi. * Innen a pincébe, melyre egy légiakna rádobta a földszinti lakások törmelékét, de az óvóhely sértetlen maradt. Ebben a nyirkos odúban — két héttel az ostrom után — harmincketten élnek, házbeliek és idegenek, otthontalanok. Mikor belépünk, éppen sepernek, tisztogatnak; harminc ágy áll egymás mellett, az agyagos padlón; világítás nélkül élnek itt, tizedik hete, itt főznek, mosnak, tisztálkodnak, várják, hogy múljon a nap és az éjszaka, várnak valamire... maguk sem tudják, mire? Ez a bénultság kóros. Az ostrom alatt volt olyan nap, mikor harminchat hullámban támadták о repülők ezt a környéket; nincs egy odu, ahová elvándorolhatnának, a Víziváros, Krisztinaváros, Tabán, Gellérthegy környéke éppen így elpusztult. Itt feküsznek a szennyes ágyakon, rágcsálják azt, ami élelmükből megmaradt; itt halódott a sebesült házmester, itt halt meg K. úr, az ostrom alatt, máj rákban, harmincegynéhány ember szemeláttára. Néha kitámolyog valamelyik az Aldássy-házba, vizet hoz a kútról, vagy rakosgatják lakásukban a téglákat, keresgélnek bútortörmeléket. Az utcák élénkek, tavasziasak. Néhol andalgó párok egy padon, a Vérmező mentén; tömegsírok és lódögök között flörtölnek. Egy román baka megszólít és malacot ajánl, ha szerzek neki női fehérneműt. A napsütésben dögszag, füst, pernye keserű bűze. A házmesterné is megerősíti, amit a házbeliek mondottak : lakásomból a nyilasrendőrök többet raboltak, mint a németek. Mit sajnálok Budán? Lakásomból? Semmit. Ez az életforma megérett a pusztulásra; mindenben, ami történt, egyfajta törvény telt be. Cilinderem természetesen töretlenül megmaradt; a légnyomás kidobta az utcára, valaki felhozta s gondosan elhelyezte a kirabolt ruhásszekrény egyik polcán. Kissé poros, de máskülönben sértetlen. Egy pillanatra elgondolkozom, mi lenne, ha cilinderrel fejemen kezdenék sétálni most a budai utcákon? Azt hiszem, nem keltenék különösebb feltűnést. Mintha elérkezett volna az idő, mikor »minden szabad«, akár két kezemen is járhatok... De ez a káprázat múló. Este nyolckor hazaérek Leányfalura. Harminc kilométertgyalogoltunk hajnal óta, poggyásszal, hátizsákkal. Az ember csakugyan többet bír el, mint hiszi, nem ismerjük teherbíróképességünk felső határait. Ez volt életem leghosszabb sétája. 97