Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1944

Fáik Henrik

ny. igazgató 1870—1945.

Ez év április 3-án szólította magához az Úr Pákozdon, hogy lelke magasabb katedráról szóljon, beszéljen a sók néma keservhez síró jajgatáshoz, mellyel sebek véres ajka vonaglik a magyar élet tövisnyoszolyáján. Apostoli lelke próféta szavakkal szól hozzánk gondokkal megrakott napjainkban: „higyj, remélj, lelkesülj te szív“! Vér szerint nem volt magyar, de izzó magyar érzésével magyarabb volt minden magyarnál. Messze-távlatú európai látókörrel dolgozott a magyarság megtartásán, iskolánk fejlesztésén. Sokoldalú, nagy tehetség élt benne, hasznos és sokoldalú volt élete is. Bölcs ember, tapasztalatokban gazdag, erős magyar nemzeti érzés, ragyogó tehetség, idősebb korban is tüzes energia, ifjúi lelkesedés lakozott benne. A legválságosabb időkben tudott hinni és akarni, mert érezte hogy közel van Istenéhez. Mintaszerű, eszményi családi életet élt hitvesével, aki a magyar nagyasszonyok lelki finomságával teremtett boldog otthont számára, s törölte le homlokáról a munka verejtékét. Lélekember volt a legremekebb fajtából, aki mindig egyenes fejjel, felemelt tekintettel járta az élet útjait a szürke hétköznapok lelketőrlő egyhangúságában is. Mindenki megérezte benne a nyilt és jószívű embert. Együtt örült az örvendezőkkel, együtt szomorkodott a bánatosokkal. Az átlagos emberi gyengeségek távol állottak tőle: nem ismerte a kajánságot, az önzést, a gyűlölködést, az elfogultságot, és a nagyravágyást. A család, az iskola, az élet apró örömei kielégítették lelkét. Emellett értékes tulajdonságokban gazdag, jeles nevelői egyéniség volt. Mint tanárt, kiemelkedő szaktudás jellemezte. Nála a magyar irodalom irodalombölcseletté mélyült. Tanítványai mélyreható magyar világnézeti nevelést kaptak tőle. Igazgatói értéke tanárai ragaszkodásában, odaadó szeretetében tükröződött vissza, kartársias együttérzésének baráti gondolkodásának éltető melegét egyaránt boldogan élvezte ifjú és öreg. Parancsolt anélkül, hogy szólt volna. Magától sugárzott, hatott és nevelt. Az iskolát, életét, helyzetét és célját ösztönösen biztos bölcsességével, jelleméből és természetéből levezetett pedagógiai realizmussal nézte, vizsgálta és irányította. Ezért tudott mindig mértéktartó és nagy megértő lenni. Élete mind-