Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1944

4

végig- áldozatos égés volt a nevelés szolgálatában. Széleslátókörű, nagyvonalú, szeretetreméltó egyéniségét mindenki nagyrabecsülte. Inkább halkszavú, csendesjárású philosophuslélek, aki lázas álmodozásában alig látta a má-t, de dolgozott a holnapnak. Buzgalma sohasem volt lármás, hangos, mint a hegyipatak, mely vékony sugárban szökik ugyan, de csobog, zajong, szivárványt sző feje fölé, de buzgalma, munkája olyan volt, mint a Duna folyása, halk, méltóságteljes, de hajókat visz, s malmokat hajt. Emlékképéből hiányzik minden bántó szín, kiáltó hang, vagy pillanatnyi hatásra méretezett mozdulat. A lélek- ember evangéliumi aszkétája volt, akit Krisztusnak a szeretetről és megpróbáltatásainak szelid és türelmes viseléséről szóló tanításai formáltak ki és tették életét teljessé. Bár teste a pákozdi temetőben pihen, ahol összevegyül szabadsághősök porával, de a leikéből kirepülő gondolatok fénye tovább su- gározik tanítványaiban és ez a fellobogó fény az ő földi halhatatlansága.

Legyen emléke áldott, nyugodjék békében!

R.

Életrajzi adatai:

Fáik Henrik 1870. március 17-én született, mint egyszerű földműves szülők gyermeke. Középiskolai tanulmányait Bonyhádon és Szarvason végezte. A soproni ev. theologián lelkészi oklevelet nyert. A budapesti tudományegyetemen megszerezte a középiskolai tanári oklevelet. Egy évi megszakítással — 1896-1897 — a bonyhádi ev. algimnáziumnál, majd főgimnáziumnál teljesített szolgálatot. Tanári munkásságának első időszakában szaktárgyai mellett az ev. hittant is tanította. 1908-ban átvette a tápintézet vezetését. 1918-ban megválasztották igazgatónak és e tisztségben ment 1932-ben nyugalomba. Nyugalombavonulá- sának utolsó éveit Pákozdon, orvos-fiánál töltötte el. Meghalt 1945. április 3-án Pákozdon.

Lövik Kálmán

v tanár

1884 — 1944.

Villámszárnyon érkezett a hír, hogy Lövik Kálmán katonai szolgálata teljesítése közben Szilágysomlyón meghalt. A megdöbbentő váratlansággal jött hír mint villámár sajgatta meg szívünket és nem akartuk elhinni a mindenki Kálmánjának eltávozását az élők sorából. De mikor a gyászlobogó felszökött a gimnázium ormára, néma, fájdalmas beletörődés zsibbadt a lelkünkre. Abban az évben másodszor győzött a Félelmek Királya iskolánk falai között, s másodszor terjesztette ki felettünk szárnyait a zordon enyészet. Benne meghalt a testület legkedvesebb tagja, messze az őt imádó családjától és sze-