Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1943

Vele a régivágású tanári gárda egyik példaképe dőlt ki, aki az eszményi meggyőződés és sohasem a sötét önérdek védelmében forgatta logikájának tiszta és éles fegyvereit. Mestere volt a tanításnak, sugalmazó előadásában beavatta az avatatlanokat az élet titkaiba, beléjük sugározta az akarat hajtóerejének energiáit. Legtávolabb állott a látszat-ember üres nagyképűségétől, a tehetségtelenek tör- tetésétől. Nem kereste a nagyok elismerését, nem vágyakozott rangra és címre, mert az értéket nem látta a külső kitüntetések értéktelen látszatos csillogásában. Lenni, lenni akart, de nem látszani. Megadatott néki a nagy értelmi erő, fenkölt lelkűiét és a dolgok lényegébe való belátás képessége, aminek élénkenható módon tudott szóval, tettel kifejezést adni. Nem volt természete a szárnyalás, nem volt szenvedélye mások fölé emelkedni, belefúrni magát a kék ég azúrjába, végtelenjébe, mégis sasperspektiva az, amivel nála találkozunk. Ő csak izzani, elégni akart. így nőtt nagyobbra mint állása és mindig nagyobbra annál, amilyennek látszott. Ezért nem jelenti halála a porrálételt, hanem az üdvösséget hirdeti, ö a végzettől igazi megdicsőülést nyert.

Társadalmilag nagy tisztelet és becsülés vette körül, mert keze szorosan tudott baráti kézfogásba kulcsolódni. Megdöbbent rémülettel dobbant fel minden szív Bonyhádon a nagy elesésre, amikor ragyogó tekintete örökre kialudt, alakja az élő valóságból sötét, fekete árnyékba veszett. Bárhova állították, kötelesség, munka, hűség jellemezték. Ezekből volt megalkotva az ő jelleme, egész egyénisége. A közügy szolgája is volt mint a bonyhádi villanyüzemek igazgatója, ahol csak munka, verejték, testet-lelket ölő izgalom, néha a rágalom vérig sebző nyila, a rosszakarat pokolszerűsége jut a szereplőnek.

Általában, sokoldalú tevékenység terén izzott, lángolt keble eszményekért tettrekész lelke hév lángolásában, agya ragyogó fényében, szikrázó kedélye dús szinpompájában. Az utóbbi időben azonban borúlátó lett. Ott sajgóit lelkében sok meg nem született jeremiád és prófécia, de tört felvillanásaitól megrémült, s félt önnön tüzeit felgyújtani leégett világa üszkei között. Csak mosolygott és nagyokat nevetett, mert nem tudott megállni a sírásban.

Sokszor elfordította a fejét, hogy ne lássa meg az apokaliptikus időt, melyben minden kockán forog, amit ragyogó fiatalsága, s acélos férfiereje idején szépnek, jónak és örökkévalónak tanult megismerni. Mint a koporsójára hullott síri rög, úgy dübörög vissza lelkem echós mélyén sok-sok szava, kiáltó meglátásának annyi baljóslata.

Nemzetünk sorsa, jövője, védelme, küzdelme, diadala volt nappali álma, éjjeli álmatlansága.