Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1943

Vele a régivágású tanári gárda egyik példaképe dőlt ki, aki az eszményi meggyőződés és sohasem a sötét önérdek védelmében for­gatta logikájának tiszta és éles fegyvereit. Mestere volt a tanításnak, sugalmazó előadásában beavatta az avatatlanokat az élet titkaiba, beléjük sugározta az akarat hajtóerejének energiáit. Legtávolabb állott a látszat-ember üres nagyképűségétől, a tehetségtelenek tör- tetésétől. Nem kereste a nagyok elismerését, nem vágyakozott rangra és címre, mert az értéket nem látta a külső kitüntetések érték­telen látszatos csillogásában. Lenni, lenni akart, de nem látszani. Megadatott néki a nagy értelmi erő, fenkölt lelkűiét és a dolgok lényegébe való belátás képessége, aminek élénkenható módon tudott szóval, tettel kifejezést adni. Nem volt természete a szárnyalás, nem volt szenvedélye mások fölé emelkedni, belefúrni magát a kék ég azúrjába, végtelenjébe, mégis sasperspektiva az, amivel nála találko­zunk. Ő csak izzani, elégni akart. így nőtt nagyobbra mint állása és mindig nagyobbra annál, amilyennek látszott. Ezért nem jelenti halála a porrálételt, hanem az üdvösséget hirdeti, ö a végzettől igazi meg­dicsőülést nyert. Társadalmilag nagy tisztelet és becsülés vette körül, mert keze szorosan tudott baráti kézfogásba kulcsolódni. Megdöbbent rémület­tel dobbant fel minden szív Bonyhádon a nagy elesésre, amikor ra­gyogó tekintete örökre kialudt, alakja az élő valóságból sötét, fekete árnyékba veszett. Bárhova állították, kötelesség, munka, hűség jel­lemezték. Ezekből volt megalkotva az ő jelleme, egész egyénisége. A közügy szolgája is volt mint a bonyhádi villanyüzemek igazgatója, ahol csak munka, verejték, testet-lelket ölő izgalom, néha a rágalom vérig sebző nyila, a rosszakarat pokolszerűsége jut a szereplőnek. Általában, sokoldalú tevékenység terén izzott, lángolt keble esz­ményekért tettrekész lelke hév lángolásában, agya ragyogó fényében, szikrázó kedélye dús szinpompájában. Az utóbbi időben azonban ború­látó lett. Ott sajgóit lelkében sok meg nem született jeremiád és prófécia, de tört felvillanásaitól megrémült, s félt önnön tüzeit fel­gyújtani leégett világa üszkei között. Csak mosolygott és nagyokat nevetett, mert nem tudott megállni a sírásban. Sokszor elfordította a fejét, hogy ne lássa meg az apokaliptikus időt, melyben minden kockán forog, amit ragyogó fiatalsága, s acélos férfiereje idején szépnek, jónak és örökkévalónak tanult megismerni. Mint a koporsójára hullott síri rög, úgy dübörög vissza lelkem echós mélyén sok-sok szava, kiáltó meglátásának annyi baljóslata. Nemzetünk sorsa, jövője, védelme, küzdelme, diadala volt nap­pali álma, éjjeli álmatlansága.

Next

/
Thumbnails
Contents