Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1940

7

benne van egyúttal az is, hogy szerinte a magyar írók még nem találták fel a szénkéneget nyelvünk ellenségei ellen. Pedig véleménye szerint külföldön is csak úgy érvényesülhetnénk, ha magyar szavunkat szépségének minden himporával, szinpompájával ejtjük. (Hátrahagyott munkák, Franklin Társulat, 227 1.) Tehát éppen azért pusztul a magyar irodalmi élet» mert már nem értünk a saját nyelvünkön sem 1

Mikszáth azonban úgy látja, hogy irodalmi műveink nemcsak tiszta magyaros légkörben szűkölködnek, nemcsak a nyelvük magyartalan, de nem találunk bennük igazi költői képzelőerőt sem. „Elbeszélő irodalmunk örökszép mesék helyett undor abnormitásokra leselkedik“, mondja 1908-ban, s úgy véli, hogy a Jókai mögött bezáródó kapu nem nyilik már meg többé senkinek, ,,A nagy mesemondók kihaltak“ sóhajt fel egy helyen. Pedig már akkor észreveszi, hogy a modern embernek szinte életszükséglete minden este egy-egy új mese. De helyesen jegyzi meg, ha nincs fantázia — már pedig szerinte korának nincs — honnan vegyen a világ annyi új témát? És helyesen látja azt is, hogy egy nemzet irodalmának végkimerülését jelzi az, amikor nem tud annyit termelni, amennyit közönsége elfogyaszt.

De hiszen akadnak mindig emberek, akik tudnak segíteni a bajon, még pedig úgy, hogy elsősorban lehetőleg a saját egyéni érdekük nyerjen kielégitést. Ezek Mikszáth szerint jelen esetben színműírók. A színműírók, akik — megállapítása szerint — „nagyszerűen tudják alkalmazni azt a kivonási számműveletet, hogyha 8 nics meg a 6-ban, veszek hozzá kölcsön. Nos tehát kölcsön vesznek egy mesét valamely elbeszélő műből: regényt vagy novellát és átdolgozzák színdarabnak. Rendesen jó művet választanak (annyi eszük van,) ennélfogva rendesen rossz színművet írnak belőle. Mert a jó regényből minden valószínűség szerint rossz színmű kereke- kedik.“ (1907.)

Mikszáth látja ugyan, hogy külföldön is csak úgy van, de nem felejti el azt, hogy ott az írók saját régebbi műveiket dolgozzák át. Nálunk azonban — ahogyan egy helyen megjegyzi — hovatovább odajutunk, ha megjelenik egy jó könyv, a közönség azt mondja: „majd megnézem darab korában 1“ Mivel pedig már akkor is divatban volt, hogy a darabokat legtöbbször nem született írók, hanem fiskálisok, szentimentális kereskedősegédek, ábrándos házikisasszonyok és unatkozó, álneves grófok írják, azért nevezi „kannibáli“ dolognak a színműíróknak vázolt szokását. Hiszen így megesett, hogy az egyik műfaj felfalta a másikat, még pedig úgy, hogy a kecske sem lakott jól, — hiszen a színművek Mikszáth szerint csapnivalóan rosszak voltak, — a káposzta sem maradt meg, hiszen az elbeszélő irodalomnak mindez nagy kárt jelentett. (1908.)