Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1940
6 nemzedékek.“ 1891-ben veti papírra ezeket a reménynélküli szavakat,1 tehát olyan korban, amikor már teljes erővel feslenek a századforduló gazdag költészetének bimbói. Milyenek Mikszáth meglátásai, amelyek alapján ezt a viszonylag túl pesszimista eredményt levonta ? Szerinte a beteg magyar irodalomnak szinte a legveszedelmesebb kórtünete az idegen levegőnek az a hatalmas tömege, melyet a magyar kozmopolita költők nagy tábora hoz be. Ezek ugyanis — mint sokszor ma is o— odatapadnak a világhírű mesterek műveihez, mint piócák az idegen testhez és annyira teleszívják magukat, hogy amikor ők maguk akarnak alkotni, ez a fölszítt idegen vér buggyan ki a tollúk alól. így esett meg Mikszáth idejében is, hogy „a magyar regények egyik része magyar történeteket hoz ugyan, de az alakok orosz vagy francia légkörben mozognak.“ Ez Mikszáth szerint az egyik szélsőség, amely halállal fenyegeti a magyar nemzeti irodalmat; de nem tulajdonít kisebb jelentőséget annak a veszedelemnek sem, melyet túlzott népiességnek lehetne mondani. „Némely íróink — mondja egy helyen — valóságosan összegyűjtik a nép száján forgó szemenszedett karakán kiszólásokat és furcsaságokat, úgy, hogy ez a nyelv, ez az észjárás és előadási forma szinte bőg a ködmönszagtól.“ És rögtön hozzáteszi: „Mintha erővel le akarnák húzni az előadási hangot, a nyelv hajlékonyságát, finomságát arról a magaslatról, ahová azt Yörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai, Gyulai és velők két nemzedék emelte.“ (1901.) Ez a túlnépies irány tehát megölője a magasabb ízlésnek — véli Mikszáth — és helyesen veszi azt is észre, hogyha az idegen levegő így ömlik be ezentúl is, akkor viszont a nemzeti lélek hal ki az irodalomból. A két irány tehát ezek szerint egymással homlokegyenest ellenkező módon árt az irodalomnak. Az eredményben mégis mind a kettő találkozik; abban, hogy mindkettő lehetetlenné teszi a tiszta magyaros légkört és a közvetlenül csengő magyar nyelv érvényesülését. Erre gondol Mikszáth is, amikor ezeket írja: „Amíg a nemzet abban erőlködik, hogy a magyar nyelvet bevigye a hadseregbe is, a magyar nyelv fogja magát és az irodalomból is kezd kiköltözködni.“ (1904.) Egy másik többször is használt megjegyzése szerint a szegény magyar nyelvnek annyi ellensége van, mint a nemes szőlővenyigének, de az utóbbit legalább szénkénegezni lehet. (1910.) Ebben a megjegyzésben 1. Az idézetek mindig a megfelelő évfolyamú Mikszáth-Almanach előszavából valók. Az almanach évfolyamát a zárójelben lévő számok mutatják.
