Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1939
13 látási idea.“i° Vagyis akár kimondjuk, akár leírjuk a szót, mint a beszédnek az eleme mindenképpen nyelvi kifejezés. Tehát — mivel tiszta költőiség szóbeli formában is megnyilvánulhat — mindenképpen helyesebb írásbeliség helyett a nyelvbeliség fogalmát használnunk. Nézetünk mellett bizonyít az a meggondolás is, hogy nem tartozhat az irodalomnak mint irodalomnak a lényegéhez az, hogy a fizikai világban hanghullámok vagy szilárd testek felületének a megváltoztatása által létezik. „Szóbeliséget“ találunk a tudományban is! Vájjon nem nyujt-e „tudományit nekünk a tudós előadása akkor is, ha előadását sohasem írta le? Vájjon lényegében nem irodalom-e a költő lelkében megszületett és szóban elmondott vers, ha azt nem vetik papirosra s csak mások lelkében él tovább? Vájjon azáltal lesz e „irodalmi“-vá, hogy ráfestjük a betűket a türelmes papirosra? Vájjon az irodalmi műben nem elsősorban a szépség a döntő, hanem az, hogy le van írva? Okfejtésemet részletezhetném még, de azt hiszem, már ezek alapján is világos, hogy irodalom-értelmezésemben miért hangsúlyoztam tudatosan Írásbeliség helyett „nyelvbeliség“-et. Befejezésül még egy problémáról kell beszélnünk. Felmerülhet ugyanis az a kérdés, hogy az, ami művészi formában és nyelvi utón materializálódik, tehát a költő életérzése, világszemlélete, milyen eszközökkel tipizálható és elemezhető leginkább. Módszerünk sokféle lehet. Werner Mahrholz művére hivatkozom csak, amely a mai irodalomtörténet sokféle módszerét világosan rendszerezi.16 17 Most csak egy módszer mellett szeretnék különösebben síkra szállni, amely a magyar irodalomtörténetben még nem terjedt el eléggé, amely azonban igen használható. Ez a stílus- elemzés módszere. Lényegére Thienemann mutatott rá legszabadosabban. Megállapításai szerint a műtörténet már régóta a stílusban találta meg azt, ami egy korszakon belül egységes a különböző műalkotásokban. Az irodalomtörténet a műtörténettől ösztönözve maga is felismerte a stílus jelentőségét. „Azok a lelki szükségletek, amelyek a kifejezés homályos ösztöne útján vagy tudatos formakeresés által egy kor műemlékeinek stílusát létrehozták, megrögződtek a kor irodalmi formáiban is'yirja, idézett tanulmányában. Amióta ez az összefüggés nyilvánvalóvá lett, az 16. Brandenstein, i. m. 260 lap. 17, W. Mahrliolz: Literargésohiclite und Literarwiaaanscliaft, Kürner, Leipzig, 1932.
