Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1934
nem sejtette, milyen fontos változásokat rejt méhében az idő. Mikor azonban tisztán állott előtte Augustus célkitűzése s belátta, hogy az idők fejlődése a monarchiát követeli, megadta magát sorsának. Látta, hogy hazája naggyá lett. Belátta, hogy Augustusban viliágszellem vette át a Ilóma feletti uralmat, olyan hatalmas férfiú, aki rendet és békét tud teremteni a félezredév óta folyó harcok befejezéséül. Janus temploma bezárul, Róma soha nem remélt fejlődést ér el. A költőt meghódítja Augustus uralkodói nagysága. Már nem akarja áttenni a székhelyét, sőt azt is kifogásolja egyik levelében, ha vaiaki a külföldöt dicséri, mert Rómában van igazi élet. Megbecsülik itt az irodalmat is, mert Augustus nagyon méltányolja. Horatius megbízott Augustusban s ő is megadta neki az isteneket megillető tiszteletet. Kedvvel rajzolja, de szelid gúnnyal a városi életet. Itt igazán elemében van. Úgy jár kel Rómában — mondja egyik ismertetője — mintha ez volna a legfőbb hivatása. Van ott mindenféle nép: elégedetlen ember, gazdag fösvény, hivatásos rágalmazó, örökségre vágyó, tudatlan bohóc, unalmas tolakodó stb-stb. Ezekkel szóba ered, elcseveg velük, tréfálkozik, játszik, nevet az egyiken, nevet a másikon, bevallja a maga hibáját, mosolyogva rámutat mások hibáira, nevetve oktatja az emberiséget. Mint jókedvű társalgó egész sereg történetet tud elmondani, társadalmi kérdéseket vet föl, bemutatja jártasságát a görög és római irodalomban, jellemzi korának tipikus alakjait, az uj szellemóriásokat, kik magasra szeretnének törtetni — tyukszár- uyakon, hogy Arany János szavával éljünk. Mert nagyon élesen meg tudja különböztetni a tehetséget a tehetségtelenségtől s az utóbbiaknak bőven kijut a finom szatíráiból. Főleg az irigyeknek. Irigyei pedig voltak. Hiszen Maecenas volt a barátja, a mindenható miniszterhez pedig sokan szerettek volna bejutni. Ö azonban nagyon megválogatta a társaságát. Gazdagon pártolta az irodalmat, de csak az igazi jeleseket engedte közel magához, azokhoz azonban meleg szeretettel ragaszkodott. Legjobban éppen Horatius nőtt szivéhez, a vidám, szellemes, tanult társalgó, ki a társadalmi szabályokat be tudta tartani, meg tudta becsülni fejedelmi családból származó barátját. A szatíra talán a legerősebb oldala. Az élet finom megfigyelése, a jellemző sajátságok meglátása, a fonákságok gyors felismerése elengedhetetlen a szatíra Íróra nézve. De nem öklelő doronggal, hanem mosolyt keltő szelidséggel dolgozik. Horatius ezt úgy fejezi ki, hogy nevetve szokta megmondani az igazat. E tekintetben hasonló ahhoz a vigjátékíróhoz, aki az élet fonák jelenetét kedélyes mosollyal viszi a színpadra. Mindenki ráismerhet önmagára. Barátom te rólad zeng a költő lantja, csak a nevedet változtatta Alfenusra. Horatius alakjai közismertek voltak Rómában, csak talán azon a néven nem. A tükörben igen sokan magukra ismertek, de el kellett ismerniük, hogy a kép találó, hogy a költő félelmesen éles szemmel látott be a veséjükbe s hamisítatlan művészettel ábrázolta őket. Ebben áll a satirikus Horatius nagysága. A finom műveltségű, nagy tanultsággal biró költő magas polcról szemléli a kavargó világot.
