Evangélikus Gimnázium, Bonyhád, 1934

Meglát minden árnyat, meglát minden visszásságot. Meglátja a fösvényt, aki éhesen ül pénzeszsákján, meglátja a nagy vagyonú, de majdnem rongyokban járó Ummidiust: meglátja az éhenhalástól rettegő fukart. — Hát eltékozoljam azt a keveset, amit öszegyüjtöttem ? Kérdi a vitatkozó ellenfél.

Est modus in rebus — mondja ki Horatius.

A másik nagy költő. Rőf szám írja a verseket, egy ültő helyében. sok száz verset (verssortj is tollbamondde természetesen sok beszédnek sok az alja. Pedig hajlandó ám veled versenyre kelni, melyik tud rövidebb idő alatt többet írni. Költeményei diszes szekrényben a költő arcképével ott ékeskednek a könyvárusok polcán. Horatius nem teszi könyvét a kirakatba, mert az érdekeltek nem örvendenek rajta. Ki is örülne annak, ha árnyoldalait mutogatják? Nem is tart igényt a költő névre. Hói vannak az ő versei Ennius dübörgő sorai mögött? Nem is kell ő tőle félni, nem sújt orozva, nyíltan és őszintén megmondja a lelkén valót, inkább tréfásan, mint rosszindulatúan. Így tanulta kora ifjúságától fogva. — Irigylik tőle egyesek, hogy Maecenas barátja. Nem különleges pártfogás, hanem tehetsége révén került be. Arról nem tehet, hogy felszabadult rabszolga volt az atyja. Nem is véletlenül jutott be Maecenas körébe. Ha nem lett volna rá érdeme, nem került volna oda. Erre büszke is a költő, de az érdem itt is azé a fölszabadult rabszolga apáé. Az csinált belőle művelt embert.

Hanem a tolakodókat nem szereti. Pedig ilyen is akad. Egyik sétáját azóta is megbánta: Elcsipte a Szent Utón egy költér s rettenetes küzdelmek után tudott csak Apolló segítségével megszabadulni tőle. Az ő pártfogásával akart volna bejutni Maecenashoz. Mintha bizony Maecenasnak éppen ilyen emberekre volna szüksége. Pedig bizonyosan kitúrna onnan mindenkit s maga kerülne az első helyre. Nem ezeknek készült az ő baráti köre, az nagyon is válogatott férfiakból áll. A tolakodó rajza azóta is ismerős az irodalomban.

De nemcsak vidám gúnyos hangja van Horatiusuak, hanem nagyon meleg hangja is. Ilyen hangon szól barátaihoz, ilyen hangon búcsúzik Vergiliustól, midőn hajóra száll, ilyen hangon üdvözli Pom- pejust, ilyen hangon köszönti a Philippi sikján vele együtt küzdő régi barátját s ilyen hangon szólnak Maecenashoz szóló költeményei. A léleknek ez a gazdagsága kiegyenlítette azt a különbséget, mely köztük vagyon és származás tekintetében fennállott s Horatius Maecenasnak egyenrangú társává emelkedett. A halálban is közel kerültek egymás mellé.

Kedves hang üti meg fülünket a természetért rajongó költeményeiben. Megénekli a virágfakad ást, midőn a téli fagy enged a tavasz fuvalmának, a múzsák körtáncot járnak, a házi állatok is Petőfi szerint jobb szeretnek inni kinn a tó vizéből. Megemlékezik a tél örömeiről, mikor a Soractet magas hó borítja; leírja falusi jószágát, ottani az arany középszert követő életét, hogyan foglalkoznak, hogyan örül Isten nagyszerű alkotásának, a szabad természetnek, ott, a suhogó, rejtelmes szavakat suttogó erdő közepén, a csobogó Digentia patak lábánál.