Bethlen Almanac 2000 (Ligonier)
Cikkek - Articles
Vitéz Ferenc TANÉV NYITÁS A nagy iskola vaskapuja, mint két ölelő kar, tárult ki, hogy szívére ölelje a visszatérő nemzedéket. Mindig, de most különösen, drága volt mindegyik, mert ezek most jöttek a nyomorúságból... Vihar volt megint. A legszomorúbb “szüreti vakációra” mentek haza a diákok, s volt, aki tépetten, menekülve, fogságból tért vissza a drága Alma Materhez, s volt, akinek a rettenetes sajtó kipréselte vérét... Ott állt az iskola is ezer sebből vérezve, hogy ereje utolsó összeszedésével átadja szívét a maradéknak... Mintha érezte volna, hogy fiai után neki is meg kell halnia... A napsugár halványabban sütött, az élet lábujjhegyen járt e máskor hangos Patakon. Az Iskolakert fái szomorúan integettek az érkezőknek, s észrevétlenül ejtettek egy-egy levelet a kert sarkában eltemetett orosz sírjára. Mintha el akartak volna takarni mindent: nem történt semmi... A fák alatt állt a nagy Fejedelem gondterhes arccal, vele szemben, átlőtt torokkal, a gránátot dobó hősi szobor. Az iskola előtt alig lézengett egynéhány diák. A nyitott ablakon át kihallatszott a “Szervusz”, meg a “No, járd meg, mendúr!” Belül az élet ugyanaz volt, mint régen. A kis szobák négy sarkában a vaságyakon terpeszkedtek a frissen tömött szalmazsákok. Az első érkezőnek az volt az első dolga, hogy kiválassza a legmegfelelőbb sarkot. Rátette kabátját, kalapját, s a honfoglalás egy évre megtörtént. Most már csak egy-két mendúrt kellett keresni, aki segítsen a szalmazsák álhatóvá tételében, mert neki kellett vetkőzni, nekigyűrkőzni, s vállig belenyúlni a szalmazsákba és elegyengetni a szalmát. Azután jött a “taposás”. Az elegyengetett szalmazsákra lépett a mendúr és szakszerűen végigtaposta, hogy laposabb legyen. Nem volt boldogabb a mendúrnál, ha egy elismerő szót kapott a jól végzett munkáért. Hátha még egy barackot is nyomtak a fejére ráadásul?... Ez már a tiszteletes úr, vagy a nagyobb diákok barátságának a jele volt. A nyitott ablakon át az alkonyuló nap bágyadt sugára szűrődött be, s behallatszott a Konviktus vacsorára hívó csengője. Az összes csengő között ezt szerette lej óbban a diáksereg. Aludni lehetett még egy pár percet, amíg nem jött a sorfelügyelő, órára is be lehetett még surranni, de nem a Konviktusba! Már gyülekezni kellett előtte, mert csak tiz percig volt nyitva az ajtó. 212
