Bethlen Évkönyv, 1993-1996 (Ligonier)

Szabó Dániel: Tallini legáció

A hideg északon meleg otthonok és szívek várták fiainkat és leányainkat, észt diáktársaikkal házasodtak össze, de többen teljesen magyar családként is ott maradtak, vagy éppen otthon­ról vittek feleséget, s így lettek kicsi, de magasan képzett és meg­becsült kolóniává. Ezen az úton került ki a beregrákosi lelkipásztor, Asszonyi István három gyermeke is, Erzsiké, István és András és költö­zött ki hozzájuk hűséges feleségével, Lenke nénivel ő maga is. Az egykori sárospataki diák ekkor már lelkésztársaival együtt túl volt a 25+5 évre történt elítélésen, a karagundai, dzsezkazga­­ni rézbányák szenvedésein, 7 év nehéz megpróbáltatásain és túl a 77. évén is. 1956-ban szabadult, s harminc évig gyalog és moto­ron, hóban, fagyban nagy hűséggel végezte szolgálatát Rákoson és a lerombolt tornyú Kajdonon. Egy öreg falusi ház két szobács­­káját bérelték, s ha annakidején — elszökve az IBUSZ csoport­tól — titokban meglátogattuk őket, az ablakot rögtön kék papír­ral takarták be... 1986-ban „vándoroltak ki” gyermekeik után, nagyon gyen­gén, sok betegeskedés között — ahogyan ők mondták —, már csak meghalni. Azonban alig érkeztek meg, máris felkeresték őket, s kérték meghalásra ne gondoljanak, mert hiszen éppen őket várták, hogy végre nékik is legyen papjuk. S elkezdődött egy új fejezet Asszonyi nagytiszteletű úr lelkipásztori szolgá­latában... Hát ők kértek most, ő kért most segítséget kicsi nyájáért és az ünnepért szorongva. Kárpátalja nem tudott adni neki senkit, hiszen a legtöbb lelkipásztor 5—6 gyülekezetben szolgál, vagy óriási közösségekben kell helytállnia. így gondol­tak reám, tudva azt is, hogy egyszer az Uraiból jövet, ahol ud­­murd rokonainkat látogattam meg, már megfordultam észtor­szági testvéreink között is. Istenem — töprengtem — alig két-három nap van kará­csonyig, hogyan tudok én Tallinig jutni. Szakad a hó, jó ha egyáltalán el tudok menni Kárpátaljáig. Ekkor megjelentek előttem mindazok, akikről az imént szóltam, s főként az öreg pásztor és úgy éreztem, ha el is akadok, el kell indulnom, hogy tisztességet tegyek néki, mert mi az Urat most ezen a Földön az ö gyermekeiben szerethetjük és becsülhetjük meg. Vágytam tisztelegni az Űrért való szenvedés és hűség előtt és meggazda­godni az eggyüvétartozás ajándékával. 118

Next

/
Thumbnails
Contents