Bethlen Évkönyv, 1990-1991 (Ligonier)

Nt. Hőgye Mihály: "Aki egy falunyi magyart hozott haza Észak-Franciaországból"

harcok sokkal gyorsabban haladtak, mint a menekültek és a két szociális nővérrel együtt, magunk is két front közé kerültünk St. Paul városától néhány kilométerre. — És ha már erről van szó, nem hallgathatom el, hogy ez alkalommal is mennyire bölcsebbnek bizonyult a paraszti józanság. St. Paul tele volt angol katonasággal és nagyon barátságos parancsnokuktól próbáltam tanácsot kérni, hogy mit csináljunk. Meglepő őszinteséggel azt válaszolta, hogy csapataival sem tudja mit csináljon, nemhogy nekem tanácsot tudjon adni. — A kijáratnál, a lépcsőn ült egy francia parasztember és látva, hogy tanácstalanul merengek magam elé, megkérdezte, hogy mi baj. Pár szóval elmondtam neki. Habozás nélkül, nagy nyugalommal válaszolt. Uram, vége itt már mindennek. Induljanak el az országúton — a legelső farmnál, amit látnak, térjenek le — ott várják meg, amíg elvonul a front, aztán viszszamehetnek pár nap múlva, ahonnan jöttek.

A „Blitz Krieg” aránylag rövid idő alatt valóban véget ért ugyan, de elpusztultak a hidak és igen sok helyen a vasútvonalak. Magyarjaink lakását sok esetben kifosztották, mire visszaértek — a Lens-i magyar otthonba is betelepedett valaki és csak nehezen sikerült visszaszereznem.

Az utazás Magyarországra eddig sem volt könnyű, mert a frontvonal miatt csak kerülő úton: Párizson, Dél-Franciaországon, Észak- Olaszországon és Jugoszlávián át lehetett eljutni. — Most egy darabig semerre nem lehetett mozogni. Még a városokon belül és egymás között sem volt semmiféle közlekedési eszköz. A kiürítés után Lille-be is csak több, mint két hét múlva jutottunk vissza, gyalog. Ezt követően a párizsi magyar követséggel is csak jó néhány hét múlva tudtam felvenni a kapcsolatot. És akkor is csak úgy, hogy a Lille-i katonai főparancsnok külön engedélyével felvehetett az első katonai szerelvény, amely Párizsba indult. Soha nem felejtem el ezt az útat. A szokásos két-három óra helyett legalább egy napig tartott. Nagy kerülőkkel, például a Compiegne-i erdőn haladtunk át, ahol 1918-ban Németország, most pedig ugyanabban a vasúti kocsiban Franciaország, személyesen magának Hitlernek, aláírta a kapitulációt. És a harcmezők közelében még mindig szinte kibírhatatlan volt a bomlásnak indult holttestek szaga...

Szinte csodával volt határos, hogy ilyen körülmények között, pár hónapon belül el tudott indulni egy-két nagyobb csoport. Ez alkalommal Brüsszelen és Düsseldorfon át — mert ez volt az egyetlen lehetőség. — De hamarosan jöttek az újabb nehézségek. A német katonai hatóságok lényegében megtiltották a munka-korban lévő férfiak hazatelepítését. Először egy polgári ruhás német férfi keresett fel a katonai hatóságoktól azzal a kívánsággal, hogy toborozzam a magyarokat németországi munkára, mert szükség van rájuk a hadi üzemekben. Néhány héttel később pedig a megszállt Észak-Franciaország és Belgium katonai főparancsnoka hívatott magához Brüsszelbe és ugyanezt a kívánságot lényegében utasítás formájában közölte velem. — Mit lehetett tenni?

82