Bethlen Évkönyv, 1990-1991 (Ligonier)
Nt. Hőgye Mihály: "Aki egy falunyi magyart hozott haza Észak-Franciaországból"
hogy a magyar munkás fizetéséből hiába vonták le rendszeresen a megállapított összeget nyugdíjra, ha visszatért Magyarországra, sem nyugdíjat, sem végkielégítést nem kapott. Kiérkezésem után hamarosan tájékozódtam a helyzetről és kértem, hogy a magyar kormány azonnal tegyen erőteljes lépéseket a probléma rendezésére, amit régesrégen meg kellett volna oldania, hiszen tízezrével éltek magyar állampolgár munkások Franciaországban. Sajnos semmi sem történt és így bizonyos koron túl minden magyar munkásnak alaposan meg kellett gondolnia, hogy mit tesz: marad-e és akkor lesz valami nyugdíja — vagy hazatér és akkor minden elvész, amit befizetett... Ha ezt a súlyos problémát nem is sikerült rendezni, hazatérésüket igyekeztem a másik oldalról elősegíteni. A háború kitörése után néhány hónappal, az úgynevezett „dröle de guerre” idején, amikor nem történt semmi, 1940 januárjában sikerült néhány hétre hazamennem. Ezt az alkalmat igyekeztem felhasználni arra, hogy textilüzemektől a Gamma gyárig, legkülönbözőbb helyeken folytatott tárgyalásokkal megpróbáljak munkalehetőséget biztosítani azoknak, akik a súlyos akadályok ellenére is úgy döntenek, hogy hazatérnek. Amennyire bántott, hogy a kölcsönösségi egyezmény ügyében nem történt semmi, legalább olyan nagy örömömre szolgált, hogy a vállalatok részéről milyen nagy megértésre találtam néhány kivételtől eltekintve. Általában abbém állapodtunk meg, hogy a hazatérő munkások névsorát előre megküldjük, és mire megérkeznek kész munkahely várja őket. Valóban így is történt. Nemcsak ígéretet kaptunk, hanem a hazatérő kisebb-nagyobb munkás csoportok, megérkezésük után egy-két héten belül általában dolgozni kezdhettek. — Sajnos nem ez történt a bányászokkal. Az ő ügyükben is tárgyaltunk külön. Meg is állapodtunk és ígéretet is kaptunk elhelyezésükre. De az ígéret, sajnos, csak ígéret maradt és erkölcsileg igen kínos helyzetben éreztem magam, mert még az is előfordult, hogy munka helyett menekült táborba került egy hazatérő bányász csoport, amelyet a megállapodás alapján, jóhiszeműen indítottunk el. De később róluk is sikerült gondoskodni — ha nem is a bányák segítségével. — De nemcsak a hazatérők iránt érzett az ember felelősséget. A tárgyalások során a vállalatok részéről is csaknem mindenhol felmerült a kérdés, hogy milyen munkásokat kapnak majd. És ma is jóleső érzés visszagondolni arra, hogy panaszt soha nem hallottunk róluk. Dicséretet annál többet, hogy milyen megbízható, jó munkaerőknek bizonyultak mindenhol. Közben mire mindezt sikerült elintézni, megváltozott körülöttünk a világ és még nehezebb lett minden. 1940. május 10-én véget ért a „dröle de guerre”, megindult a nagy német támadás, ott zúgott keresztül rajtunk, ahol magyarjaink éltek és ahol a két magyar otthon volt. A városokat, a legtöbb lakott helységet kiürítették — úgyszólván mindenkinek menekülnie kellett. A magam részéről szerettem volna maradni. De nem lehetett. Külön felszólítást kaptam, hogy csatlakozzak a menekülők seregéhez. Persze naiv dolog volt a kiürítés, mert a 81
