Bethlen Évkönyv, 1990-1991 (Ligonier)
Nt. Hőgye Mihály: "Aki egy falunyi magyart hozott haza Észak-Franciaországból"
ismerni a muskátlis ablakokról. Franciák körében gyakran emlegettem, hogy ha valahol muskátlit látok az ablakban, bekopogok, ha tehetem, mert csaknem biztosra vehetem, hogy ott magyar lakik. Persze a széthúzás és a civódás az észak-franciaországi magyarok között sem volt ismeretlen — és akit az ilyesmi érdekelt, annak csaknem mindig tudtak a másikról valami nem éppen hízelgő dolgot mondani. De mindig sokkal szívesebben beszéltem magatartásuk másik oldaláról. Az egymáson való segítés készségéről, ami elsősorban származásuk földje és népe iránt jelentkezett. Amikor híre jött, hogy árvíz sújtotta az ország valamelyik részét — vagy valami okból nagy szükség támadt valahol, felszólítás nélkül megnyíltak a zsebek és jöttek az adományok. Nem a feleslegből, hanem az együttérző szívből. — Amikor 1940 májusában a háború zúgott el közöttünk és utána nagy volt a nyomorúság, mindig akadt egy-egy család, amelyik megosztotta lisztjét, szalonnáját a másikkal, amelyiknek semmije nem maradt. — És amikor valakit elszólított közülünk az Úr, olyanok voltunk, mint a sötét felhőktől megriadt nyáj. A gyászmenetben barát és haragos egyaránt ott volt. Lehajtott fejjel, szótlanul és oly szomorúan haladt a kis csoport a halottas kocsi után, hogy meghatottan tekintettek reá az idegenek is, akik látták. És amikor a koporsó eltűnt a sírban, az arcokról olvasni lehetett a néma sóhajt: Segíts meg Uram, hogy ne idegen földben legyek én is porrá... És, ahogy Dóczy Antal nagyon helyesen, a missziói munka alapjainak a megteremtésében látta feladata legfőbb célját, bennem alig egy-két hónap után világosan és állandóan növekvő erővel, becsületbeli kényszerként született meg az elhatározás, hogy haza kell telepíteni, akit lehet. Ha az ember csak az idegen földön töltött esztendők számára, a szülők és a gyermekek korára gondolt, ebből is nyilvánvaló volt, hogy — ha van még egyáltalán lehetőség rá — végső ideje érkezett el a hazatérésnek. Népem elhatározását az események részben segítették. Megvalósítását azonban mind nehezebbé tették. A magyar munkások túlnyomó többsége magyar állampolgár volt. Vagyis hivatalosan idegen. A nemzetközi feszültség növekedésével azonban a nép is napról-napra mind inkább idegennek tekintette őket és úgy bánt velük. Természeténél fogva, a francia nép erre különösen hajlamos, és mind gyakrabban lehetett hallani a „sale étranger” — „piszok idegen” kifejezést. — Amikor azután 1939 szeptemberében kitört a háború, anyagi helyzetük is súlyosan megváltozott. A textilgyárak leálltak, munkanélküli segélyt nem kaptak, az árak rohamosan emelkedtek és ami kis megtakarított pénzük volt, azt hamarosan felélték. Már 1939 első felében sikerült megindítani az akciót és egynéhány család még a háború kitörése előtt vissza is tért. Számuk valószínűleg ugrásszerűen emelkedett volna, ha sikerrel jár javaslatom egy súlyos kérdés rendezésére. Magyarország és Franciaország között ugyanis nem volt úgynevezett kölcsönösségi egyezmény. Ez azt jelentette, 80
