Bethlen Évkönyv, 1990-1991 (Ligonier)
Nt. Hőgye Mihály: "Aki egy falunyi magyart hozott haza Észak-Franciaországból"
„AKI EGY FALUNNYI MAGYART HOZOTT HAZA ÉSZAK-FRANCIAORSZÁGBÓL” 1941-ben, az egyik magyarországi folyóirat ezzel a címmel közölte szerkesztőjének beszélgetését Hőgye Mihállyal, az észak-franciaországi magyar református szociális misszió vezetőjével. Kérésünkre Hőgye Mihály a következőkben foglalta össze az akkor közölt beszélgetést. Az első világháború következménye volt többek között az is, hogy részben politikai okokból, de túlnyomó többségben nyomorúságos helyzetük miatt, ezrével vándoroltak ki magyarok Franciaországba. Nem is kivándoroltak. Rájuk is sokkal találóbb és helyesebb József Attila kifejezése: „kitántorogtak” és szétszóródtak az egész országban. Főleg két északi vármegyében: Nord és Pás de Calais-ban — valamint délen Grenoble vidékén telepedtek le — és természetesen igen sokan éltek Párizsban és környékén, már régebben is. Észak-Franciaországban csaknem kivétel nélkül textilgyárakban (Nord) és bányákban (Pas de Calais) helyezkedtek el. De akár egyik, akár másik helyen próbáltak új életet kezdeni, sorsuk nyomorúság és oly mérhetetlen küzdelem volt eleinte, hogy szavakkal még érzékeltetni sem igen lehet. Még hosszú évekkel később, nekem is könnyes szemekkel mesélték el, hogy legszívesebben visszafordultak volna. De persze arról már szó sem lehetett... A Franciaországba „kitántorgott” magyarokkal is ugyanaz történt, mint a többi országokban: a segítőkéz legelőször általában az egyházaktól nyúlt feléjük. Még ma is megható számomra, amit Marcel Heuzé észak-franciaországi kálvinista lelkésztől hallottam. Amikor a magyar munkások a városába megérkeztek, fejüket sem volt hol lehajtani... ő gyűjtötte össze őket és ő adott nekik szállást az egyik egyházi épületben. De érezte, hogy a szállás nem elég, vigasztalásra van szükségük — legalább néhány meleg testvéri szóra... De a magyar munkások egy szót sem tudtak még franciául és persze ő sem tudott magyarul. Végülis egy jó gondolata támadt: gyülekezetének néhány tagjával elkezdték énekelni a XXIII. zsoltárt. A magyar munkások megismerték a dallamot és könnyes szemmel kezdték énekelni: Az Úr énnékem őriző pásztorom... Énekelték együtt. A helyi gyülekezet néhány tagja franciául — az odavetődött magyar munkások magyarul — és lélekben így találtak egymásra, anélkül, hogy értették volna egymást. És a francia lelkész elkezdett magyarul tanulni, hogy gondjukat tudja viselni. Segítséget jelentett volna a magyar munkásoknak és a francia hatóságoknak egyaránt, ha magyar konzulátus működhetett volna legalább az ország egy-két városában, ahol nagyobb számú magyar élt a környéken. De az első világháborút követő békeszerződés következtében a két ország között olyan volt a viszony, hogy erre vonat77
