Bethlen Naptár, 1989 (Ligonier)

Dr. Vatai László: Az evangéliumi szabadság

Új testamentum fényében értelmezi a zsoltárokat, mutatja meg az emberi lét tragédiáját s a Krisztusban adódó lehetőségét is: a kegyelmet, az Isten országát. Krisztocentrikus hite töretlen most is. Filozófiákra való támaszkodása csak a mai ember és világ mélyebb átélését jelenti, akár az etikai idealizmusról, akár az egzisztenciális filozófiáról legyen is szó, rajtuk túl mindig a Kijelentésből szólja az Isten szavát, s a végső tényező mindig Krisztus. Minden prédikációja tiszta krisztocentrikus igehirdetés. Békében, forradalomban, elbukásban egyaránt.

Ravasz a zsoltárokról szóló beszédeiben megmutatja a zárt, értelmetlen, konok anyagi létből a transzcendálás, túllépés lehetőségét és útját. Királyi módja: Istennel az imádságban történt találkozás. Ebben a legbelsőbb meditációban nyílik fel az emberi lét a Túllevő előtt. Ez a szituáció szükségképp visszahat a mindennapjainkra, meghatározza egész életünket. A negyedik zsoltár analízisében ezt így fogalmazza: „Alapigénk az imádság hasznát mutatja fel előttünk. Feltárja, milyen döntően hasznos négyféle egzisztenciális vonatkozásban, mégpedig: Istennel; emberekkel; magunkkal; és a holnappal való vitánkban. ” Ravasz nemcsak igazságokat szól, hanem az igazság útját is megmutatja mindig.

Utolsó prédikációja a Kálvin téren 1957. április 19-én hangzott el, nagypéntek ünnepén. Akkor már javában folyt a megtorlás, mindenki számára bizonytalanná és félelmessé vált az élet. Ravasz a 22. zsoltár alapján prédikál. „A zsoltároskönyv legdrámaibb éneke a 22. zsoltár... Az első fele a halál éneke, a második az élet himnusza. ” Búcsúzóul a lét legmélyebb titkáról beszél, az életről és a halálról; a kettő jelenlétét, egymást kizáró voltát, a nagy vagy-vagyot, a félelmetességet tapasztalta meg mindenki a harcok alatt. És most is a halállal néztek szembe sokan. Egzisztenciális tónusú igehirdetései végén most a kettő egységéről beszél: megmutatja az életet a halálban. Nemcsak pillanatra felvillanó fény az ember, aki hirtelen belehull a semmi sötétségébe, hanem a halál útján birtokosa az örökéletnek. Hisz transzcendálásakor nem a Semmivel találkozott, hanem az Isten jelent meg előtte.

Végül: az Ótestamentum szellemi Ura annyira szerette az embert, hogy Jézus formájában, mint Istenember közel jött hozzá. A nagy pillanatban találkozott az ég és a föld, Isten transzcendált (ha szabad ezt a kifejezést használni), leszállt hozzánk és megváltott bennünket. Krisztus úgy élt, szeretett, halt meg kínos halállal, mint az ember. Azóta könnyebb túllépni saját létünkön, Krisztus-hitünkkel mehetünk az Isten elé, hacsak nem juttatjuk mi magunk is a keresztre. Krisztus győzött a bű-113