Bethlen Naptár, 1989 (Ligonier)

Dr. Vatai László: Az evangéliumi szabadság

bői összeállt társaság radikális reformokat próbált életbe léptetni, szélső baloldala pedig a kommunizmus eszközévé akarta tenni az egyházat. Ravasz figyelmeztette őket: ne tévesszék össze magukat a zsinattal. Erélyes fellépésével sikerült is megakadályozni az egyházszakadást.

Határozottan belső reformációt akart. Első lépésként a tagsági nyilatkozatot szorgalmazta: tisztán kell látnunk, hogy ebben a rendkívüli helyzetben ki igazán tagja az egyháznak s ki csak névszerinti; az aláírás vallástétel az egyház mellett. Erős ellenzékkel találta szemben magát; a legtöbb helyen el is maradt a nyilatkozattétel. Rizikóval járt az akció, de tisztázta volna az egyház belső helyzetét, sokkal inkább, mint a nyíregyházi ténykedés. Új istentiszteleti rendtartás bevezetésével pedig lelki ébredést akart létrehozni. Elkészítette a változott liturgiát, a zsinaton át is ment a tervezet, valahol mégis elakadt, nem vált mindennapi gyakorlattá soha. Szükségesnek látta a gyülekezetek kereteinek az átrendezését is: kis gyülekezeteket össze kell vonni közös egységbe, az óriásokat szét kell törni, hogy lelkigondozásra alkalmas nagyság lehessen mindegyik része.

Nem ment könnyen a belső reformáció, sok meg nem értéssel találkozott, sok félelemmel, a külső világ beépített emberei pedig gátlástalanul végezték romboló munkájukat. Ravasz László így foglalta össze jövőre vonatkozó látomásait: „...az egyháznak visszahúzódása legsajátosabb életterületére, az egyház munkájának a gyülekezeti élettevékenységként való gyakorlása, végül az egyház gyökeres átlelkesülése... ” Ebben a helyzetében viszont megalkuvás nélkül gyakorolni kell prófétai megbízatását: „...az egyház a napi politika válságaiba ne avatkozzon bele, hanem bátran és függetlenül védje az evangéliumi világszemléletből következő nagy erkölcsi és politikai javakat: a szabadságot, az emberi méltóságot, az egyéniség és közösség jogát, az autonómiát, a nemzet jó hírnevét és az etikai alapon nyugvó országvezetést. ”

Nemcsak az egyházon belül harcolt a reformáció teljességéért, hanem külső ellenségek, elsősorban a marxi diktatúra ellen is felvette a küzdelmet. Nem politikai okokból, hanem az emberi lét természeti értékeiért. Ravasz a háború végéig nagyon össze volt nőve a régi világgal, a radikális változáskor, a nagy törés után mégis elfogadta a szocializmust, s a demokrácia feltétlen híve lett: „...az egyház és szociális forradalom kölcsönösen ellenségnek tartották egymást, pedig mindkettőnek üzenete és szolgálata sok egyezést mutatott, szemben azzal a különbséggel, amit az uralkodó társadalom mutat az evangéliummal összemérve. ” Harcolt is értük. Elsőrenden nem a régi világ restaurációs törekvéseitől féltette a szocializmust és demokráciát — hisz

101