Bethlen Naptár, 1988 (Ligonier)

Trombitás Dezső: A gettó vállalása

közösség, az a gettó. A gettó maga az átok, a halál. Isten egyszer-eggye azonban nem az emberé.

Nem mondunk újat, amikor kijelentjük, hogy ha nem lett volna gettó, ma nem lenne zsidó: az évezredes szétszórtságban régesrég befejeződött volna az asszimiláció. A zsidóság számára — minden szörnyűsége ellenére — a bekerített fal mögé kényszerítés, lestemplizés, jogrendből való kiiktatás áldásul volt. A közös nyomorúság, a félelem, annak a tudata, hogy egymásra vannak utalva — az individualistákból közösséget formált. Nem volt választási lehetőség. Vagy összetartanak, vagy mint népközösség, megszűnnek. Bibliailag és lélektanilag egyaránt figyelemreméltó, hogy — függetlenül attól, hogy hol, melyik országban voltak gettóba zárva — az, amit úgy hívnak, hogy faji lélek, faji tudat, azonos volt Rómában, Varsóban és Párizsban. És ez úgy alakult ki, hogy a Falat a másik fallal, a Sirató Fallal védték ki. A szent város lerontott falai, miket a közösségi vezetők már a gyermekszívekben felépítettek, egyfelől elválasztottak, másfelől szüntelen emlékeztettek. A Tóra, Dávid zsoltárai, a százados rituálé szigorú betartása fontosabb volt, mint a helyzetükön való könnyítés, engedmények kijárása. A fallal bekerített városnegyed csak kifele, a világ felé jelentette a kiközösítettek világát; azok számára, akik ott laktak, Erec volt. ,,Mi zsidók — mondotta Martin Buber —, emlékezés-közösség vagyunk. A közös emlékezés tartott össze és tartott fenn bennünket... Sőt azt hiszem, azt szabad mondanom, hogy ez az emlékezés biológikusan hatott: a zsidó szubsztancia újult meg ebből a forrásból.” A nemzedékről nemzedéknek átadott emlékezés, amely a századok alatt terjedelemben nőtt, nemcsak mint lelki motívum, hanem mint magát a létezést hordozó, tápláló, elevenítő hatalom is szervesen hatott. A Jeruzsálem felé betájolt szívek gettótól-gettóig egy ütemre dobogtak. Az „örök zsidó” a gettóban formálódott ki. Az emberi lét és a történelem változásaiban századok jöttek és mentek, koronák emelkedtek és hulltak, divatok, értékek, filozófiai irányok adtak helyet egymásnak. Csak a gettóban állt meg az idő. A zsidó Rip Van Winkle nyugodtan átaludhatott századokat, változást nem talált, ha felébredt, ami a közösségi lelkületet, fájdalmakat és reményeket illeti.

Ma már a gettónak természetesen más a jelentése, az akusztikája. Olyan népcsoportra alkalmazzák, amely a szétszórtságban, befogadó hazájában görcsösen ragaszkodik népi-faji hagyományaihoz és ellenáll az asszimilációnak. Itt nincs bekerített, kijelölt hely, megkülönböztetés; ki-ki szabadon mozoghat és kialakíthatja magának azt az életformát, ami képességeinek és lehetőségeinek

93