Bethlen Naptár, 1988 (Ligonier)

Trombitás Dezső: A gettó vállalása

legjobban megfelel. A gettó vádjában az a meggondolás, szemre­hányás jut kifejezésre, hogy hálátlanság az illető népcsoport ré­széről, ha nem akarja tudomásul venni helyzetét, azt, hogy be­fogadó hazája otthont, megélhetést, jogvédelmet biztosított szá­mára. A gettó — gondolják — éket ver a nemzet testébe és nehe­zíti, lassítja az ország vérkeringését. A sovinizmus szemszögéből nézve: egyszerűen tarthatatlan és megengedhetetlen, hogy egy nemzetiségi tömb a saját útját járja; azzal, hogy esküt tett az ország alkotmányára, elvágott minden szálat, ami volt hazájához kötötte. A hűségnyilatkozattal elvesztette minden jogcímét arra nézve, hogy hazafíaskodjék és az utódokat, a megőrzött és átadott hagyományok által, másodosztályú polgároknak nevelje, akik csak félszívvel vállalják a földet, ahol születtek. Mint láttuk, Lin­coln máshogyan vélekedett. És úgyis mint elnöknek, úgyis mint egy egészen kivételes vall ás-erkölcsi személyiségnek, az ő nyilat­kozata a döntő. Mi nem vonjuk kétségbe és nem bíráljuk a vázolt ellenérveket a nemzetiségi gettókkal kapcsolatban. Egy állam polgárainak joga és kötelessége, hogy a bevándorolt népcsoportokat szemmel tartsák és elvárják tőlük a legmesszebbmenő szolidaritást. Hogy hosszútávon milyen veszélyekkel járhat a felületesen kezelt nem­zetiségi kérdés, hogy valóban kígyót melengethet az ország a kebelén, arról pontosan a magyar történelem tudhatna szomorú adalékokkal szolgál. Mi most saját honfitársainkkal vitatkozunk, azokkal a magyarokkal, akik természetesnek, az élet rendjének tartják a beolvadást. Ezt a magatartást minősítjük erkölcstelen­nek, hálátlanságnak. Csak ennyi volna a haza, mely ezredéven át az őseimet ápolta és eltakarta? Ilyen könnyed gesztussal leírható a fajba, idegekbe beleégett múlt, a táj, a lélek, a sajátos szellemi­sége a népemnek? Mint mikor valaki nyugovóra tér, úgy kikap­csolható a fény, megszüntethető az áram egy szívben? Az emigrációban, szétszórtságban való összetartása annak a népcsoportnak, melyhez tartozom: kiváltság, szent kötelesség, Is­ten-adta felhatalmazás. Nem arról van szó, hogy a befogadó hazát fejőstehénnek nézzem és mint valami maffia érdekszövet­ség, ott lopjam, ahol tudom, hanem arról, hogy mint polgár megálljain a helyemet és ugyanakkor tartsam az anyafölddel a belső jogfolytonosságot. Azok, akik józanul felmérték a helyze­tüket: egymozdulásban, tehát mint lojális polgárok és jó ma­gyarok, megadják a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené. Ha egy magyarnak nem közömbös az, hogy mint oldott kéve hull szét a diaszpórában a fajtája, attól még szeretheti a csil­lagsávos lobogót. És viszont az, hogy valaki lojális polgára Ame-94

Next

/
Thumbnails
Contents