Bethlen Naptár, 1988 (Ligonier)
Trombitás Dezső: A gettó vállalása
gulása, anyagi előremenetele érdekli és esze ágában sincs, hogy befogadó hazája sorsában, nemzeti gondjaiban osztozzék. Látszatra — nyilatkozataiban — amerikaiabb az amerikainál, és ezt azzal is alá akarja támasztani, hogy megszakít minden kapcsolatot a honfitársaival. A gyakran hallható kijelentés mögül, hogy ,,nem érdekelnek a magyarok!”, persze, nagyonis kilóg a lóláb. A tudata mélyén való szorongást, hogy talán mégsincs rendjén az, amit csinál, csak úgy tudhatja kivédeni, hogy megmagyarázza magának, hogy miért nem lehet együttélni a magyarokkal. Valóságos, legtöbbször azonban mondvacsinált sérelmekre kell hivatkoznia, hogy a tükörben le ne köpje képmását. ,,A magyarok ezt és azt tették velem.” Dadogja, töri az angolt, de undorral, felháborodva azt mondja: a magyarok. Mintha azt mondaná: azok a tatárok, azok a jöttmentek. A kezdeti sértődöttség, miután annyiszor és annyinak bizonygatta, az idők folyamán szilárd meggyőződéssé lesz, és a végén már el is hiszi, hogy valóban súlyos sérelem érte a „magyarok” részéről. Végeredményben csak az történt, hogy valami olyat írt le, tagadott meg, amihez sose volt köze. A magyarságát nem ő mondta fel. Sose volt magyar, ami a néppel, annak sorsával, múltjával, kultúrájával való azonosságot illeti. Magyarországon éppúgy opportunista volt, mint ahogyan az Egyesült Államokban az. Ha nagyon megvakamánk, kiderülne, hogy párttagsági könyve volt és május elsején ő vitte a felvonuláson a táblát, amin ez állt: Le az amerikai imperialistákkal! Csak egyvalakihez volt mindig, mindenütt hű: önmagához. Nemcsak a természet utánozza a művészetet, de az élet is az irodalmat: az emigráció grimasza, hogy „illetékes körök”-höz neki \an kapcsolata, és sorsokat intéz el azzal, hogy összevonja szemöldökét. Az emigránsnak tisztában kell lennie azzal, hogy arról a pillanattól kezdve, hogy átlépte a magyar határt, nem az számít, hogy mi volt, hanem hogy kicsoda. A határon túl egy lépéssel már az embernek kell helytállnia önmagáért. Vannak dekórumok, amiket büszkén magával vihet, és míg él, szívéhez szoríthatja azokat. De vannak üres, talmi értékek, amiket ha magával cipel, ballasztok lesznek az életében és lehúzzák, impotenssé teszik. Az emigráció nem tiszteli a mítoszokat és a családfákat. Már Bécsben ízelítőt kaphat ebből. Az Egyesült Államokban különösen gyorsan odavágják: So what! A személytelen, a magyar tájakról kivonult skalpvadász csak egyeseknek kellemetlenkedik, árt. A múltjuk emlék-kacatait, flitteres lim-lomjait egymásnak mutogató sértődöttek csoportja azonban a meglévő, olyan-amilyen kohézióval összetartott magyar gettót bomlasztja. Mint egy visszájára fordított Végvári: szú, 91
