Bethlen Naptár, 1988 (Ligonier)

Amerikai Magyar Református Egyház

szabadításunk Istene.” Kegyelmesen kirendelte egyházunk életére, fennmaradására, előrehaladására szükséges anyagiakat. Gondoskodott a múlt évben is arról, hogy ebben a kicsiny ekklézsiában legyen néhány férfi és nőtestvér, akik önzetlenül, a Lélek által indíttatva végezzék az egyházépítés nehéz, de gyönyörűséges munkáját. De ami még fontosabb: Isten megáldotta Igéjét. Hiszen, amíg városunkban gyülekezetek esnek szét, templomok kerülnek eladásra, addig a mi kis templomunk padjai tavaly sem ürültek ki, sőt bátran mondhatjuk, hogy az elmúlt esztendő a növekedés, előrehaladás esztendeje volt, mind a hitélet, mind a gyakorlati keresztyénség cselekvése terén.

Persze, számokkal, rövid leírásokkal még egy kis egyház életét és munkáját sem lehet hűségesen bemutatni. Most, amikor ezt megpróbáljuk, előrebocsájtjuk, hogy a fő hangsúlyt az ,,egy és szükséges dolog”-ra, a gyülekezet hitéletére helyezzük.

A windsori egyház életének középpontja az istentisztelet. Isten kegyelméből tavaly megtartottuk összes vasárnapi és ünnepnapi istentiszteleteinket. Az istentiszteleteken a hívek átlag 50—60%-a vett részt, s ez — figyelembe véve a gyülekezet lélekszámát is — jónak mondható. Ez az átlag nem csökkent, sőt némileg emelkedett is a tavalyelőttihez képest. A mennyei Atyával való találkozás alkalmaira rendszeresen eljövök, többségükben idős testvéreink, akik — talán fájó háttal-lábbal, akadozó szívveréssel —, de hűségesen eljönnek az Ür hajlékába, szívszerint vallva a zsoltár szavait: ,,Jobb egy nap a Te tornácodban, mint ezer másutt.” Túllépnénk ennek a beszámolónak keretein, ha most azt a kérdést kezdenék boncolgatni, hogy mi van a fennmaradó 40—50%-al, miért nem jönnek újak, miért nem jönnek fiatalok, stb. A szekularizáció ma világjelenség, s itt, az abszolút vallásszabadság területén talán jobban érezheti hatását, mint másutt. Százezrek, főleg fiatalok fordítanak hátat az egyházaknak, és sajnos ez alól a magyarok — főleg az újabb bevándorlók — sem kivételek. Bizony sokak véleményét fejezi ki az egyik „agymosott” fiatal magyar bevándorló, aki az egyházakkal kapcsolatban így nyilatkozott: „Elegünk van a kétezer éves népbutításból.”

Számunkra a gyötrőbb kérdés inkább az, hogy mi van a fennmaradt 40—50%-al? Azokkal a bizonyos „hébe-hóba”-keresztyénekkel, akikkel csak a nagy ünnepeken, vagy a temetéseken találkozunk. Mondjuk ki: a hébe-hóba keresztyén, az ünnepi keresztyén, az ebédeken vagy temetéseken megjelenni kegyeskedő keresztyén, egyszerűen: nem keresztyén. Mert örökérvényűen igaz marad az Ige: „Hogyan hinnénk, aki felől nem hallottunk és hogyan hallanánk igehirdető (fűzzük hozzá: Igehirdetés hallgatás) nélkül?”

199