Bethlen Naptár, 1987 (Ligonier)
Bay Zoltán: A Kántus köszöntése
94 BETHLEN NAPTAR re is képes, melyekkel kivívja a művelt világ elismerését, az külön dicséretet érdemel. Fejezzük ki köszönetünket a Kollégium egyik vezetőjének, aki itt van velünk, a gimnázium főigazgatójának, Gaál Botondnak. Most pedig üdvözleteim és köszöneteim után hadd mondjam el egy régi kedves élményemet: hogyan és mikor találkoztam én először a Debreceni Kántussal? Mikor 10 éves koromban engem jó szüleim a kis falu, Gyulavári paróchiájáról elvittek tanulni Debrecenbe, lenyűgözve járkáltam a város “óriási” palotái között. Nagy élmény volt látni a kis nádfedeles falusi házak után a nagytemplom kolumnáit és a Kollégiumot, a tudomány fellegvárát. Egy délután ott csatangoltam, ahol a Darabos utca kijön a Kollégium sarkához, tehát a Csokonai-szobor és Bocskay István szobra között, ahol egy kis park útjain díszes fák és bokrok között felfedező útra lehetett indulni. Hirtelen olyan hangokra lettem figyelmes, amilyeneket azelőtt sohasem hallottam; az égből jövő, csodás összhangokra. Talán az angyalok énekére? Oknyomozó természetem gyorsan eloszlatta ezt a gondolatot. Menjünk, keressük meg a hangok forrását! Bementem a Kollégium nyitott kapuján, fölmentem a lépcsőn s a második emeleten találtam a szárnyas ajtót, amely fölött az volt olvasható: Énekterem. Onnan jött az ének, amit elbűvölten hallgattam, amíg egyszer vége szakadt. Azután nyílott az ajtó, kijöttek a nagy diákok és kijött az a jóságos kinézésű öreg úr, akiről aztán megtudtam, hogy ő Mácsai tanár úr, aki arról is nevezetes volt, hogy még a kis diákokat is magázta. A csodálatos ének nagy talánya is gyorsan megoldódott, mert a nagy diákok között ott volt az én saját édes bátyám is, aki akkor másodéves teológus volt. O magyarázta meg nekem, hogy a teremben a Kántus énekpróbája volt. Büszkén mondta, hogy ő is tagja a Kántusnak, s hogy a Kántus négy hangra énekel, ő tenor. És most, e visszaemlékezés után, hadd forduljak még egyszer a Kántus jelenlevő tagjaihoz, hogy megköszönjem nekik azt az áldozatkészséget, amellyel a Kántust a ma hallott bravúros énekkultúrájú együttessé fejlesztették. Tudom, hogy ez nem volt könnyű munka; sok odaadó tanulást, gyakorlást kívánt. Persze, nem jöhetett el a Kántus minden tagja, tehát kérem az itt levőket, hogy köszönetünket és elismerésünket a többieknek is adják át. Amikor néhány évvel ezelőtt meglátogattam a Debreceni Kollégiumot, elmondtam, hogy az én időmben a debreceni diákoknak gyakran felcsendülő éneke volt a Csokonai verse, “A
