Bethlen Naptár, 1986 (Ligonier)
Kálmán Szabolcs: Kígyó okosan, galamb szelíden
98 BETHLEN NAPTÁR 2. A liturgiái reformokról (Az istentiszteleti rendtartásról) Evek óta téma ez a Magyarországi Református Egyházban; szükséges téma, alaposan megérett már a döntésre. Az egyház ezen a területen is lassan, fontolva halad, de legalább halad. Az Egyházak Világtanácsának ún. Lima Dokumentuma témáinak megvitatása (keresztség, úrvacsora, papi szolgálatok) egészségesen hat a reformok kialakulására. A magyar református kegyességben és liturgiában szerfölött nagy hangsúlyt kapott az ember méltatlan, gyarló és bűnös volta, amely önmagában igaz, de csak kiindulási állapotként. A megbocsáttatottság öröme, a feltámadás diadala, az élet tisztalappal való újrakezdésének lehetősége, ritkán kap megfelelő hangsúlyt és kifejezési formát. Ezért általánosságban az mondható, hogy a magyar istentiszteletek, úrvacsorák és általában az egyházi összejövetelek többnyire egy méltóságteljes és komor temetés hangulatát tükrözik. Az énekek nagy hányada is lassú, szomorú, gyászhangulatú vagy legalább is úgy éneklik. Ez is oka lehet annak, hogy a fiatalság nem érzi igazán otthon magát az istentiszteleteken. Beültem a debreceni Nagytemplomba két esküvőre. Hűvös, szeles idő volt, de a templomot csak pár perccel az esküvő megkezdése előtt nyitották ki. Addig az esküvői társaság, a menyasszonnyal és vőlegénnyel az élen, kint toporgott a templom előtti téren. Az esküvői szertartás és az igehirdetés végig komor és komoly volt, inkább elrettentő, mint biztató, akár temetésre is odaillett volna. Nem láttam a lelkészt mosolyogni, arra sem emlékszem, hogy kezet fogott volna az ifjú párral és a vendégekkel. Semmiféle közvetlen, egyéni vagy az ifjú párra szabott jellege nem volt az esküvőnek. Gondolom, sok anyakönyvi hivatalban ezt több fantáziával és melegséggel oldják meg. Elgondolkoztam, hogy íme, itt egy esküvő, amely az Isten házába hozta ezt a két fiatalt, vajon kaptak-e itt valamit, amiért vissza akarjanak térni? Az igehirdetések általában szárazak, sokszor unalmasak, olyanok, hogy a hallgatóság joggal nézegetheti az óráját, mikor lesz már vége. Budapesten is meghallgattam néhány “jó nevű” igehirdetőt, felemelő alkalmak voltak, mégis kissé szárazak. Nem a szórakoztatást hiányoltam, hanem az emberek megragadását, az értelmes, de ugyanakkor dinamikus, a pillanat forró tüzével áthatott igehirdetést. A készülő liturgiái reformokkal kapcsolatos írások, előadások rengeteg egészséges gondolatot, irányvonalat tartalmaznak. A szabadság és a spontaneitás eszméje azonban még nem kapott
