Bethlen Naptár, 1986 (Ligonier)
Kálmán Szabolcs: Kígyó okosan, galamb szelíden
1986 99 elég hangsúlyt. Ha az új istentiszteleti rendtartás kötelező lesz, akkor máris magában hordja az elévülés csíráit. Egy gyorsan változó világban élünk, ahol a helyi gyülekezetek igénye, készenléte, lelki növekedése változó. A modern életforma megköveteli, hogy lemondjunk a látható egységnek olyan jeléről, mint az istentiszteleti rendtartás egyformasága. Fontos lenne, hogy az új istentiszteleti rendtartás javasolt példa legyen csupán és ne kötelező szabvány. 3. Karizmatikus mozgalmak a reformátusság között Erről külön tanulmányt kellene valakinek írni, a magam részéről csak néhány megfigyelésre szőri tkozhatom. Résztvettem egy nem-hivatalos, de rendszeres karizmatikus összejövetelen, ahol lehettünk vagy 20-25-en, nagyobbrészt református lelkészek és családtagok. Kicsit tartózkodva mentem, ismerve az amerikai karizmatikusok gyakorlati szélsőségeit. Mondhatom, kellemesen csalódtam. Az összejövetelek privát jellegűek; aki érdeklődik, az megtudhatja, hogy mikor és hol vannak a találkozók. A lelkész lakásán és nem a templomban jöttünk össze. Volt idő — nem is olyan régen —, amikor az egyházon belül tiltották az ilyen összejöveteleket; ma sem nézik szívesen. Volt idő, amikor az egyház fegyelmi bizottság elé állította a karizmatikus vezetőket, kellemetlenségeket okoztak nekik, de aztán lecsendesedett az üldözés. Részben azért, mert az Egyházak Világtanácsában szép számmal működnek karizmatikus lelkészek, akik felé nem vetett jó fényt, hogy a Magyarországi Református Egyház nyomást gyakorol e téren. Az összejövetel légköre testvéries, baráti, informális volt; senki sem elnökölt vagy irányított, még a házigazda lelkész sem. A régi “Hallelúja” énekeskönyvből énekeltünk néhány éneket, majd mindenkin körbemenve, alkalom adódott, hogy ki-ki arról beszéljen, amiről akart: problémái, betegségei, munkája, családja, örömei —-, kinek mi volt a szívén. Mindenki kapott elég időt, mindenkivel egy kis beszélgetés alakult ki, sokszor meghatóan, könnyet csalogatóan, máskor vidám nevetést gerjesztően. Azután imaközösséggé alakultunk át, ahol mindenki kötetlen formában imádkozhatott, többen röviden és félhangosan, nyelveken is. A két-három órás összejövetelt egy baráti ebéd zárta le. A háziak kérésemre elmondták, hogy ők nem tartják magukat pünkösdistáknak. Ok reformátusnak vallják magukat, akik élnek a nyelvekenszóiás ajándékával, de az nem kötelező
